Könyvek, dokumentumok

Terézke könyve
 

„Nagyanyám (Müller Teréz) házában, ahol édesanyám felcseperedett, zongora állt, amelyen nagyanya, bár csupán négy osztályt végzett, az ünnepi ebédeket követően alkalmi dalokat és klasszikus etűdöket játszott, és saját könyvei is voltak, egyebek között olyan szerzők összes művei, amilyen Victor Hugo, természetesen magyar nyelven, és ha nagyanya üzleti ügyben Szegedre vagy Budapestre utazott, este mindig betért a színházba vagy az operába, és az előadásokról hosszan mesélt.
Nagyanyám élete végéig képes volt izgalmas – a nagyapa, az ő férje zsugoriságáról, a falusi bérlőkkel, szolgálólányokkal való bajlódásáról szóló – történetekkel szórakoztatni vendégeit, miközben semmit nem halványult emlékezete, még hajlott korában sem, s ennek bizonyítására valahol kilencven felett, hogy elüsse vele az időt, megírta emlékiratait.”

 

Aleksandar Tišma

Az Igaz történet nem sokáig üldögélt nyugalmasan könyvespolcom legkényelmesebb zugában. Amint hírét vittem a visszafogott borító mögötti szívszorító történetnek, sorra járta a családi kezeket. Terézke könyve (ahogy magunk között hívjuk) bebarangolta a rokonságot, eljutott az ismerősökhöz, s ma is két barát között vándorolva viszi tovább történetét.
Müller Teréz 1968 októberében, közel kilencvenkét évesen fogott addigi élettörténetének lejegyzéséhez, s négy év alatt ért az emlékek végére. Mielőtt azonban valós meséit papírra vetette volna, gondosan számba vette a szerteágazó família minden tagját, hogy az őt követő nemzedékek pontos képet kaphassanak őseikről.
Az élénk jellemrajzok közül bújik elő egy horgosi zsidó család gyűrött fényképe, melyen köztiszteletben álló szülők s eladósorban lévő lányok alakja mosolyog halványan. Az emlékezet tájain barangolva bálon pörgő kartonszoknyák, sarki fűszeresek, rőföskereskedők, zajos társaságok forgatagába csöppenünk, s a csirkelevesízű, kemény munkától izzadó, túrós lepény illatú, napsütötte földekkel átitatott gyermekkortól történetek sokasága vezet az emlékirat keletkezésének pillanatai felé.
Boldog évek, keserű napok, rosszul végződő szerelmek, családi viszályok színezik a fehér lapokat, egyszerű falusi élmények váltakoznak pezsgő városi életképekkel.
Mindeközben rekonstruálhatóvá válnak a századfordulós horgosi utcák, a királyhalmi szőlők, a szegedi körutak szegletei, s a vázlatos helytörténeti részek mellett homályos társadalomrajzok sorakoznak fel ismerős, s kevésbé ismert nevekkel tarkítva.
Az események szálai helyenként összegubancolódnak, máshol elszakadnak, sokszor körbe-körbe tekeregnek. A linearitást arcok és tulajdonosaik, kezdetek és befejezések közötti csapongások szakítják félbe. Müller Teréz nem szépíróként gondolkodik, s műve létrehozásával sem akar több lenni, mint ami valójában. Hideg fejjel mesél, érzelmi túltengés nélkül láttat, kendőzetlenül közöl.
S ahogy a korántsem romantikus, valódi lányregényéletet felváltja a boldogtalan feleségszerep, úgy folyunk tovább a világháborúk zavaros, kegyetlen időszakaiba. Vagyonok úsznak el, családok hullnak szét, határok rajzolódnak át, életek törnek ketté, és forrnak össze újból. Müller Teréz pedig sohasem csügged. Gyakran előkerül elnyűtt fekete koffere, s hol egy budapesti bérlakásban, hol Újvidék tiszti szobáiban talál menedéket. Átvészeli az üldöztetéseket, túléli a hideg napokat, minduntalan talpra áll. Csodák tartják életben, csomagol, s megint újrakezd. Akárhová is kerül, tudomásul veszi sorsát. Mikor más már feladná, ő steppelni tanul, papírmasé babát gyárt, bőrtáskát varr, vagy viaszcsokrot készít. Mindemellett sohasem szűnik meg szerető anyának, dédelgető nagyanyának, mindenki anyuskájának lenni.

Müller Teréz e hónapban ünnepelné százharmincötödik születésnapját. Vegyük hát kezünkbe Terézke könyvét, s emlékezzünk vele letűnt korok áprilisaira, régi idők keserédes legendáira!

Mészáros Anikó