Rendezvények

Othello, a velencei mór tragédiája – The Tragedy of Othello: The Moor of Venice (fekete-fehér, magyarul beszélő, amerikai–olasz–francia–marokkói történelmi dráma, 89 perc, 1952). Rendező: Orson Welles. Szereplők: Orson Welles (Othello), Micheál MacLiammóir (Iago), Suzanne Cloutier (Desdemona), Robert Coote (Roderigo), Hilton Edwards (Brabantio), Michael Laurence (Cassio), Fay Compton (Emilia), Doris Dowling (Bianca).

„Az Othello Shakespeare egyik legnépszerűbb, legismertebb műve. Széleskörű ismeretségének igen különböző okai vannak, többi közt segített elterjesztésében Verdi híres operája, magának a műnek látványos, bizonyos szempontból »operai« jellege, a féltékenység motívuma iránt mindig is megnyilvánuló érdeklődés, a főszereplő bőrszíne, amely különös ellentétben áll feleségének, Desdemonának hangsúlyozott fehérségével-szőkeségével, az idős férj és a fiatal feleség ugyancsak nyomatékosított ellentéte stb. Sajátos vonzerőt adott mindig is a darabnak az, hogy igazi, sőt démonian intrikus szereplője van Jago személyében, aki szinte ördögi gonoszsággal mozgatja a szereplőket, irányítja a sorsot, és aki a végén rettenetesen megbűnhődik. A mű tehát joggal közismert, a kérdés csak az, hogy vajon jól ismert-e? Éppen a legújabb Shakespeare-kritika hívta föl a figyelmet arra, hogy a darabban valami mást is kell keresni, mint a féltékenység drámáját, hogy a hatalmas, látványos, színes jelenetek és a gyönyörű, barokkosan gazdag monológok és dialógusok, a költői nyelv még Shakespeare-nél is szokatlan szépsége, gazdagsága számos, dramaturgiai szempontból is igen fontos, sőt döntő motívumot eltakarnak, hogy a darabnak van valami mélyebb, modernebb jelentése is, mint az, amely miatt közismert. Az új felfogásoknak megfelelően újabban másként is játsszák a darabot, hazánkban is. Ki-ki válogathat a mélyebb jelentések sokasága közt, hiszen a szakemberek sem egységesek a mű új felfogásának kidolgozásában, bizonyosnak látszik, hogy a régi, klasszikus értelmezés kevesebbet mond, mint maga a mű. Sokan az erotika, az ember alatti szexualitás drámáját látják benne, mások az »ősi vitézség«, a fénylő-ragyogó feudális erények végső bukásának bemutatását, ismét mások a világ kiüresedésének, a modern manipuláció zseniális anticipációjának tartják. Tekintettel arra, hogy bár az Othello nagyon is színszerű, sokan látták, láthatták színpadon, ám éppen ezért mindig is egyetlen értelmezés tükrében, célszerű a művet azoknak is kézbe venni, akik már jól ismerik.” (Legeza Ilona)