Rendezvények

A Zentai Magyar Kamaraszínház bemutatója

Történik Párizsban, Harpagon házában

Fordította Illyés Gyula, színpadra alkalmazta Solténszky Tibor

Szereplők: Harpagon – Dévai Zoltán; Cléante, Harpagon fia – Kucsov Borisz; Eliz, Harpagon lánya – Lőrinc Tímea; Valér, Eliz szerelmese – Nešić Máté; Marianna, Cléante imádottja – Nagyabonyi Emese; Jakab, Harpagon szolgája, szakács és kocsis – Virág György; Fruzsina, házasságközvetítő – László Judit; Anzelm, nemes úr, aki Simon mesterként pénzközvetítő – Papp Arnold; Csendbiztos – Rutonić Róbert. Jelmez: Mikus Anita. Látványterv: Solténszky Tibor. Rendező: Solténszky Tibor

A fösvény tavalyi, sepsiszentgyörgyi bemutatójához írta Bocsárdi László, hogy a darab „nem könnyű hab, de éles penge”. Közel áll ehhez a tömör megfogalmazáshoz, ahogyan a zentai csapat gondolkodik a híres komédiáról. Élesebbek lettek a kontúrok a két világ közt: Harpagon féktelen bírvágya, az abból fakadó atyai zsarnoksága és a fiatalok tomboló érzelmei, szabadságvágya, önrendelkezési igénye közt. Harpagon fukarsága („fösvény, zsugori, faszari” – jellemzik a darabban) mellett plasztikusabban jelenik meg akarnoksága („pogányul könyörtelen, rideg, keményszívű, zsarnok” – mondják róla a többiek). / A kilenc szereplőre átdolgozott, kicsit tömörített zentai színpadi változat meglepetésekkel is szolgál a komédia ismerőseinek… Az előadás láttán felsejlik annak lehetősége, hogy a zsarnok, fösvény apát nem a véletlenek szerencsés alakulása bünteti, azt a véletlent maguk a szerelmes fiatalok, a környezet összefogása befolyásolja; a mesés befejezést nem az „élet produkálta”, hanem az apa ellen lázadók meseszövő fantáziája… / A kapari akarnok mellett élők kénytelen alakoskodása mellett a szerepjáték számtalan lehetőségét kínálta a darab – az energikus, lendületes, fiatal csapat merészen él ezekkel a lehetőségekkel, a finom természetességtől a harsány népi bohóckodásáig.

„Két hét alatt Zenta lett az univerzumunk közepe… Itt épül a mi Párizsunk, itt kezd alakot ölteni a mi Harpagonunk, Elizünk és Cléantunk, Valérunk, Jakabunk, Fruzsinánk, Mariannánk, Simon mesterünk, Csendbiztosunk, Anzelmünk… Illetve, a fösvény és zsarnok apa meg gyermekei, a titkára, a szolgája, a kerítőnő, a szomszéd fiatal lány, a bróker, a rendőr, a megoldást hozó idegen úr egyre inkább mi vagyunk. A színpadon (a mi valódi Párizsunk) már zentai-párizsi bútorok, már lassan állnak a párizsi-zentai lakás falai is, a ruhák is hamarost a varrodában… / A fiatal társulat tagjai kezdenek hozzáfiatalodni-öregedni a szerepeikhez, a próbák szüneteiben már egyre kevésbé téma a valódi Nagy Váltás: az újvidéki élet után a zentai albérletek problematikája… Én sem rakok rendet magam után ugyanolyan akkurátusan a Ház hátsó traktusában, egy öltözőből kialakított lakóteremben, mert egyre jobban magával ragad a bódulat – színház van születőben. („In statu nascendi” – rémlik föl hajdani jogi tanulmányaimból.) / A „születés állapotában” lenni kivételes élmény… / Talán ezért is, hogy én, a Tisza felső folyása mellett nevelkedett legény, aki úgy jött Zentára, hogy rituálisan felveszi a kapcsolatot a Folyójával, ezidáig még el sem jutott a partra…” (Solténszky Tibor)