Rendezvények

A Zentai Magyar Kamaraszínház előadása

Fordította: Ungvári Tamás. Dramaturg: Gyarmati Kata. Szereplők: Mama, Thelma – Banka Lívia, Jessie Cates – Szilágyi Ágota. Díszlet és jelmez: Csík György. Rendezőasszisztens: Ferenc Jutka és Bózsó Izabella. Rendező: László Sándor

Az íróról. Marsha Norman 1947. szeptember 21-én született. Amerikai drámaíró, forgatókönyv- és regényíró. Főműve a Jó éjszakát, mama! című dráma, amelyért 1983-ban Pulitzer-díjat kapott. Számos Broadway-musical szövegének szerzője, de a nagy áttörést karrierjében ez a színpadi mű hozta meg, amelyet nagy sikerrel játszanak a világ több színházában, és film is készült belőle.

A műről objektíven. A Jó éjszakát, mama! egy lányról, Jessie-ről és anyjáról, Thelmáról szól, akit a darab során Mamaként emleget a szerző. A mű azzal kezdődik, hogy Jessie közli anyjával, hogy reggelre virradóan már nem lesz az élők sorában, öngyilkosságot fog elkövetni az éjszaka folyamán. Ezt úgy jelenti be, hogy közben igen praktikusan igyekszik beszámolni a háztartási teendőkről ezzel is hangsúlyozva, hogy előrelátóan kitervezett mindent, és igyekszik anyját meggyőzni arról, hogy az ő távozásával a Mama életében minőségbeli változás nem fog bekövetkezni, mert ő mindenről gondoskodott. Kettejük mindenre kiterjedő párbeszédéből megismerjük a köztük lévő ambivalens viszonyt, és lassan azonosulni tudunk azzal, hogy Jessie miért dönt amellett, hogy eldobja magától az életet. Az ő szavaival élve, kiszáll belőle.

A műről szubjektíven. Életigenlés mindenáron? Az életet én a maga gyötrelmeivel és gyönyörűségeivel együtt, a szükségtelen és szükséges rossz történéseivel együtt olyan felemelő állapotként élem meg, amely annyira kiszámíthatatlan, izgalmas, sokrétű és gazdag, hogy elképzelhetetlennek tartom belőle az idő előtti kiszállást. Igyekszem azonban elfogadni azt is, amikor valaki távozni akar, és ezt meg is teszi. Marsha Norman műve rádöbbentett arra, hogy az életigenlés nem egy olyan dolog, ami mindenkinek megadatott. A mindennapi súlyos gondok, esetleg végzetes tragédiák vagy bármilyen egyéb, az élettel járó negatív történések az életigenlő embert nem rettentik el, nem tapossák el, jó esetben még meg is erősítik. Ez a szöveg arról az állapotról szól, amikor semmi nincs. Mi, életigenlők, persze mondhatjuk azt, hogy mindig kell lennie valaminek. Marsha Norman Jessie-ben megformálja azt a hőst, aki egy különleges embertípushoz tartozik. Racionálisan, józanul, megfontoltan dönt arról, hogy nem való neki ez az élet. Megpróbált létezni, de eljutott odáig, hogy teljesen fölöslegesen erőlködik. És menni akar. Ezt nagyon nehéz elfogadni, és megérteni. Betekintést nyerhetünk egy olyan hős lelkébe, akinek az élete csúcspontja, legmerészebb tette, hogy meghozza azt a döntést, hogy neki elég. Eddig tartott, és nem tovább. Gyönyörű darab ez az emberi lélek rejtelmeiről, és az elfogadásról. Az utolsó együtt töltött estéjük, éjszakájuk feloldozást hoz mindkettejüknek, anyának és lányának. Akkor, amikor már semmissé válik minden érv, indok, feleslegessé válik minden kérdés, akkor, amikor szükségtelen lesz minden vád, csak akkor létezhet teljes megértés. Az emberi nagyságról is szól ez a darab. A híres „Élni, és élni hagyni” különös átfordítása. A Mama részéről tovább élni, mert ő életigenlő, de halni hagyni a másikat, mert ő nem az. Szinte felfoghatatlan élethelyzet ez, de ilyen is van. „Élni, és halni hagyni”. Mert mindenki tudja, hogy neki mi a jó. (Gyarmati Kata)

„Az élet csoda. Vagy illúzió. – A család szent. Vagy teher. – A vér szövetség. Vagy béklyó. – A szeretet gyógyít. Vagy öl. – Látunk is, vagy csak nézünk? – Van-e öröm fájdalom nélkül? – Szabad-e a lehetetlent vágyni? – Szabad-e…? – Szabad-e az ember? És ha igen, tud-e a szabadsággal mit kezdeni? – Szabad-e az ember élni? – Szabad-e meghalni?” (László Sándor)

„Néha a dolgok akaratunk ellenére is, csak úgy megtörténnek. Ha életünk egyik-másik szakaszát visszapörgethetnénk, mint egy filmet, vajon ugyanazokat a hibákat követnénk el? Ne féljünk most kimondani vagy elhallgatni, ma megtenni vagy elmenni, szorosan megölelni vagy sírva visszahívni, mert lehet, hogy holnap már késő lesz.” (Banka Lívia)

„Az élet feszültségektől terhes. A lélegzés során a tüdőm kitágul, hogy befogadjon, és összepréselődik, hogy elengedjen. Csak egyetlen pillanat van ki- és belélegzés között, amikor a tüdőm nem akar semmit, és ez a pillanat maga a végtelen nyugalom. Már csak ahhoz, hogy állni tudjak, több száz izom összmunkájára van szükség. Szeretek táncolni, és szeretek kifulladásig ugrálni, de amikor este ágyba bújhatok, a testem végtelenül hálás a nyugalomért. Amikor beszélek, arra törekszem, hogy azt mondjam, amit kell. Ha sikerül jól fogalmaznom, örömmel tölt el, mégis néha ellenállhatatlan vágy születik meg bennem, hogy ne kelljen többé megszólalnom. Szeretem, ha az ablakon besüt a nap, de előfordul, hogy lehúzom a rolót, és befészkelem magam a legsötétebb sarokba. Az életösztön ugyanúgy munkál bennem, mint a fákban vagy az állatokban. De örvény is van bennem, ami egy tökéletes nyugalmi állapot felé hajt.

Mama: Azt hiszed, hogy én olyan boldog vagyok?!
Jessie: Szerintem te egészen boldog vagy. Mert vannak dolgok, amiket nagyon szeretsz.

Ijesztő, hogy mekkora szakadékok nyílnak meg néha előttünk, de amíg még van legalább egyetlen dolog, amiről azt tudjuk mondani, hogy szeretem, addig nem lehet nagy a baj. Én például szeretem a kávét, és reggel szeretek belebújni a puha papucsomba, szeretek nevetni és énekelni, szeretem a tiszta tányérokat, és örülök, ha valakinek ízlik, amit főztem, szeretek levelet kapni, és igenis büszke vagyok magamra, hogy sokakkal ellentétben nagyon szeretem a kelbimbót.” (Szilágyi Ágota).