Rendezvények

A Zentai Magyar Kamaraszínház előadása

Komédia. Szereplők: Liselotte – Vicei Natália Jászai Mari-díjas színművésznő, Férfiak – Ralbovszki Csaba. Díszlet: Szilágyi Nándor. Jelmez: Janovics Erika. Asszisztens: Kovács Nemes Andor. Rendező: Mezei Zoltán

Egy nő – hat férfi. Hat kísérlet a párkeresésre. De mintha átok ülne Liselottén, egyik férfi sem alkalmas a házastársi szerepre. Vagy mégis? Kiben van a hiba? A saját elképzeléseihez végig ragaszkodni próbáló nőben, vagy az alkalmazkodásra képtelen mai férfiakban? Mit kell feladnunk önmagunkból, hogy megtaláljuk az egyéni boldogságot? Fergeteges, vígjátéki úton haladunk a végső megoldás felé… / Pozsgai Zsolt darabja bejárta a Kárpát-medence színpadait, sőt Európa-szerte az egyik legtöbb nyelven játszott magyar vígjáték.

„Liselotte Maner története, furcsa gondolatokat és érzéseket ébresztett bennem. Ahogy óvatosan, szinte észrevétlenül öregszem, vagy csak/és nem akarom észrevenni, és egyre több embert ismerek meg, és egyre többen vannak körülöttem, vagy/én mások körül, mindegy, szóval minél nagyobb a tömeg, annál inkább vagyok magányos. / Mert egyedül vagyunk, főleg a bajainkban, vagy sokszor éppen maga a magány a baj. Éjszaka a sötétben rád telepszik és összenyom még akkor is, ha szuszog valaki melletted az ágyban. / Hogy lehet-e ellene tenni? Biztos, de vajon képes vagy-e rá? Vagy már rég bezártál minden kaput és csak a bizalmatlanság nő benned. Egy biztos: mi magunk vagyunk felelősek a magányunkért. Mert »megszelídítettük«.” (Mezei Zoltán)

„»Lekéstem magam, lekéstem magamról, és bárhogy is futok önmagam után, a távolság egyre nő« – mondja a darabban Liselotte. Engem ezek a szavak ráztak meg leginkább, késztettek gondolkodásra, és valahogy az egész előadás mélyebb rétegű gondolatiságát érzem megfogalmazódni ebben a pár mondatban. Hogyan történhet meg annyiunkkal, hogy lekésünk magunkról? És vajon ez mit is jelent. Nem úgy éljük az életünket, ahogy szeretnénk? A saját vágyainkról úgy mondunk le, hogy észre sem vesszük? Túl későn jövünk rá, mit is szeretnénk? Egyáltalán van időnk erre rájönni? És ha rájövünk, teszünk-e valamit, hogy változtassunk? Van-e ehhez erőnk? Ha van, biztos, hogy jobb lesz? Sors van, vagy akarat? Rajta ülünk-e a saját vonatunkon, vagy a sín mellett battyogunk? És vajon miért ezekről a dolgokról írok, egy olyan darab kapcsán, amely sok humort, jó szórakozást kínál? Talán azért, mert a humor mellett igen okosan szól mindezekről, és meg kéne ragadni az alkalmat, amit kínál, mert ha nem ezt próbálnám most meg, azt hiszem, ez esetben lekésnék magamról.” (Vicei Natália)

„Tudod, úgy van ez, mégy a neked kijelölt úton, és elágazáshoz érsz. Ott mindig ül valaki, egy mester, aki eligazít, merre menj tovább. És ha szereted, tiszteled a mesteredet, hallgatsz rá, mégy az általa javasolt irányba. Újabb kereszteződéshez érsz, újabb mester fogad – és ez így megy nagyon sokáig. Aztán elérsz egy kereszteződéshez, ahol nincs senki – oda állj be te, és ha valaki érkezik, a legjobb szándék vezessen, amikor útba igazítod…” (Tüskés Tibor)

„Halálok, szenvedések, egyéni tragédiák érlelik a minden percében figyelemkeltő, izgalmas színművet a néző számára nem csak egy színházi előadás élményévé, hanem az önvizsgálat lehetőségévé is. A darab humora az ember gyarlóságainak, furcsaságainak kifigurázásából fakad, és ezért időnként inkább sírni lenne kedvünk, de nem tudunk parancsolni magunknak, és ellenállhatatlanul kacagunk…” (Színház – kritikai folyóirat)