Rendezvények

Színházbusz indul Újvidékre!

Brian Friel: Pogánytánc. Fordította: Upor László. Szereplők: Michael – Huszta Dániel. Kate – Banka Lívia. Maggie – Faragó Edit. Agnes – Ferenc Ágota. Rose – Figura Terézia. Chris – Elor Emina. Gerry – Kovács Nemes Andor. Jack – Giricz Attila. Díszlet-, jelmeztervező: Csík György, m. v. Koreográfus: Lavro-Gyenes Ildikó m. v. Dramaturg: Góli Kornélia. Rendezőasszisztens: Ferenc Judit. Sminkmester: Szabó Margit. Fénymester: Szöllősi László és Majoros Róbert. Hangmester: Bíró Tibor. Súgó: Lovas Csilla. Fotó: Gavrilo Grujić. Rendezte: László Sándor.

„Visszagondolva arra a nyárra, ha meg akarnám nevezni ezt az emlék-káprázatot, így mondanám: tánc. Tánc: lehunyt szemmel, mert ha a szemek felpattannának, megtörne a varázs. Tánc: mintha a nyelv behódolt volna a mozdulatoknak, mintha most ez a rítus, ez a szavak nélküli szertartás volna a beszéd – a suttogás, amely titkos és szent dolgokat hivatott közölni, mintha ezáltal érintkezhetnénk valamely másik titokzatos világgal. Tánc: mintha az életnek és a reményeinknek végső lényegét találnánk meg ezekben a nyugalmat árasztó dallamfoszlányokban, ezekben a lágy ritmusokban és ezekben a leheletfinom, hipnotikus mozdulatokban. Tánc: mintha a nyelv nem léteznék többé, mert nem volna többé szükség a szavakra…” (Részlet a drámából)

Brian Friel ír drámaíró, az észak-írországi Omagh-ban született 1929-ben, két elbeszélés gyűjteménye és több színdarabja jelent meg, melyek közül a legjelentősebbek: The Enemy Within (1962) , Philadelphia Here I Come! (1964), Lovers (1967), Crystal and Fox (1968), The Freedom of the City (1973), Volunteers (1975), Living Quarters (1977), Aristocrats (1979), Faith Healer (1979), Fathers and Sons (1987), London Vertigo (1991), A Month in the Country (1992), Wonderful Tennessee (1993), Molly Sweeney (1995), Give Me Your Answer, Do! (1997), Afterplay (2002), The Home Place (2005). 1980-ban a derry-i Field Day Theatre Company színház társalapítója, itt debütáltak Translations (1980), The Communication Cord (1982) és Making History (1988) című darabjai. Jelenleg az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia, a Királyi Irodalmi Társaság és az Ír Irodalmi Akadémia tagja. Tíz évig dolgozott tanárként, elbeszéléseket, hangjátékokat írt. 1960-tól hivatásos író. Darabjaiban olyan témákkal foglalkozik, amelyek mindkét ír földet (az Ír Köztársaságot és Észak-Írországot) érintik. Brian Friel a szakma által legelismertebb kortárs ír drámaíró. Egy alkalommal így vallott magáról: „Nős vagyok, öt gyermek édesapja, vidéken élek, túl sokat dohányzom, olykor horgászom, sokat olvasok, sokat aggódom, hellyel-közzel belefogok különböző dolgokba, aztán kivétel nélkül megbánom, és reménykedek, hogy a jelen és halálom pillanata között sikerül elsajátítanom egy olyan vallást, filozófiát, vagy valamilyen életről alkotott elképzelést, amely kevésbé ijesztővé varázsolja majd a véget, mint amilyennek az nekem ebben a pillanatban tűnik.”

„Boldogságra születik-e az ember? Vagy csak a vágy születik velünk? Van-e sors? Ha van, elkerülhető-e? Lehet a boldogtalanság létforma? Mi a boldogság? Észrevesszük-e? Tudjuk-e, felismerjük-e, ha találkozunk vele? Lemondhatunk-e a vágyakozásról? Lehet-e úgy élni, hogy felismerjük önmagunkat? Feladhatjuk-e a keresést? És ha találkozunk magunkkal, van-e tovább? Mi az, amit a család hozzánk ad? Nélküle vagyunk-e? Vajon a múltunk a jövőnk-e? Ezek, és még ezernyi kérdés: a Mundy család. A válaszokat keresve újabb és újabb kérdésekre bukkantam, de úgy érzem, hogy a kérdés sokszor önmagában a válasz. Boldogságos érzés volt kérdéseket és válaszokat keresni alkotótársaimmal: Szépivel, Dániellel, Édikével, Kornéliával, Eminával, Ágóval, Ziával, Gibóval, Kovival, Jutkával, Gyurival, Csillával és Hugival.” (László Sándor)

„Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, teljesen oktalanul törnek elő az emlékek. Elég csupán egy szó, egy dallam, szín, illat, hogy megmozduljon agyunkban vagy a szívünkben vagy éppen a kettő összjátékaként az, amit emlékezésnek hívunk… Ezt a pillanatot ragadja meg Brian Friel életrajzi ihletésű drámájában. Az emlékeken keresztül beszél szeretetről, egymásrautaltságról, könnyekről… és arról a nyárról, a Lughnasa ünnepéről, amikor a Mundy nővérek egymásba ölelkezve táncoltak Marconi zenéjére, nem is sejtve, hogy ezzel a tánccal egy korszak zárul le az életükben…” (Góli Kornélia)