Rendezvények

Krizsán Szilviának, az Újvidéki Színház színésznőjének kamaraelőadása
Fény/hang: Bíró Tibor. Súgó/ügyelő: Ferenc Judit

„Sok-sok évvel ezelőtt egy drámaíróverseny vendégírója volt Szerbhorváth György. A szövege olyan jól sikerült, hogy utána többen is nyösztették (rendezők, színházigazgatók), hogy foglalkozzon drámaírással. Érdemes lenne. De nyilván nem tudták meghatni, mert mégsem vágott bele. Hát ezek után mit is mondhattam volna neki én, aki csak színész vagyok, és aki még fizetni sem tud egy szövegért? Pedig évek óta gyűjtöttem a merszet, vártam a megfelelő pillanatot. De a megfelelő pillanat csak nem akart elérkezni. Végül a nyáron megláttam egy koncerten. Se kettő, se három odaverettem hozzá, és feketén-fehéren megmondtam: azt szeretném, ha írna nekem egy monodrámát. Ő pedig épp ilyen feketén-fehéren mondta, hogy nem érdekli a színház. Nos nyilván, ha nem évekig érlelődik bennem a gondolat, az akarás, a vágy, akkor eloldalgok onnan, mint a vert sereg. De én akartam ezt a szöveget. Nagyon akartam. Végül annyit sikerült összehozni, hogy a beszélgetés végére szereztem egy névjegykártyát. Gondolom a szerző addigre már tisztában lehetett azzal, hogy bár nemet mondott, én ostrom alá fogom venni a postaládáját. Így is történt. A válaszok soha nem haladták meg az egy-két mondatot: „Most nem érek rá, majd jelentkezem.”; „Elutaztam, majd halljuk egymást.”; „Sűrű a hetem, érdemben majd csak a jövő héten válaszolok.”

És ha ezek alapján valaki azt hinné, hogy én egy milyen kitartó és céltudatos, határozott ember vagyok, hát az meglehetősen nagyot téved. Mert hiába volt kellemes nyáreste, rólam bizony szakadt a hideg veríték, a tenyerem izzadt, a torkom kiszáradt, a térdem remegett, a tekintetem úgy kapkodtam, mint egy idióta – szóval úgy viselkedtem, mint egy komplett elmebeteg. Én magamnak se írtam volna monodrámát. De hát hogy érezze magát az ember, ha ekkora szívességet akar kérni a másiktól, ráadásul olyan valakitől, akire plusz még amúgy is fölnéz, és akitől tart is egy kicsit, mert mi van, ha az meg rá esetleg ebből kifolyólag amúgy is lenéz… Aztán egyszer csak kinyitottam a postaládámat, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül ott volt benne a már majdnem komplett monodráma. Égett az arcom az izgalomtól és a meglepetéstől, és könnyesre röhögtem magam. És attól kezdve egy csodálatos színházi együttálmodás zajlott. Míg csak a szerző azt nem mondta: ennyi, részéről a téma kibeszélve. Most már azt csinálok a szöveggel, amit akarok. No, de addigra már vagy négyórás előadás anyaga volt a kezemben. Ember legyen a talpán, aki ezt egy órásra húzza. Isten éltesse az élő szerzőket sokáig! Köszönöm, Gyuri!

Miről szól ez az előadás? Hát a csoda tudja. Tán semmiről. Arról, hogy nincs tehén meg tej, arról, hogyha van disznó nincs ára, hogy a gáz drága, hogy magyarigazolvány meg kettős állampolgár… Egy néni áll a buszállomáson és beszél. És közben nem történik semmi. Nincs benne haláleset, vagy karambol, se szerelem vagy megcsalás, nem ég le a falu, nem csap le a villám… Csak a valóság van fölvágva a színpadra, aztán ami nem esett le, az ott maradt. Még azt se mondhatnám, hogy az érme egyik oldala. Mert a jelenben az érméknek nincs oldaluk, csak pörögnek, aztán az ember az egyik mondatával agyonüti a másikat, de mégis igazat szól. És a megmondónéni minél több dologról beszél, annál több dologról érzi az ember, hogy lehetne még… Ja persze. És van benne muskátlizene is…

Mit mondhatnék még? Oly nagyon semmit. Tessék eljönni, és nevetni egy jót. Bár… Mikor a Gyuri megírt vagy 30-40 stand up comedys humorblokkot, akkor arra kértem, írjon már lazítás képpen ide-oda valami szomorút is. Mire ő elnevette magát, hogy hiszen mindaz, amit eddig leírt – szomorú. Hát az. Tulajdonképpen az. Hát akkor tessék eljönni és szomorkodni! Végtére is sírva vigad a magyar. Húzd rá!” (Krizsán Szilvia)