Rendezvények

Az Újvidéki Színház vendégjátéka • Szereplők: Raffai Ágnes és Pongó Gábor. Ügyelő/súgó: Bíró Alekszandra. Fény: Bíró Tibor. Hang: Salamon József. Osztályvezető tanár: László Sándor.

Egy kocsmát atombomba-támadás ér. A fiatal nő, Louise egy régi barátja, Mark házának bunkerében tér magához. A két fiatalnak a föld alatt, pár négyzetméteren összezártan, minimális étellel és vízzel gazdálkodva kell élniük. A legnagyobb kihívást mégis egymás társaságának elviselése jelenti számukra. Kapcsolatukban a szeretet és a gyűlölet, az aggodalom és az agresszivitás váltja egymást. A bizalom és a bizalmatlanság, az önállóság és a egymásra utaltság, a női–férfi vonzalom és különbözőség miatt együttélésük lassan, de biztosan az őrületbe hajtja őket. Az előadásban a romantikus komédia, a pszichotriller és a krimi legerősebb hagyományai keverednek egymással egy precízen felépített dramaturgiai zárócsavarral. Dennis Kelly, a kortárs angol drámairodalom egyik vezéregyénisége, az After the End című drámájában hihetetlen pszichológiai pontossággal és érzékenységgel meséli el a két fiatal történetét, emberi meccseiket és folyamatos küzdelmüket egymással.

Zsákutca a címe Dennis Kelly művének, amelyet Raffai Ágnes és Pongó Gábor vizsgaelőadásként készített az Újvidéki Színházban – igen jól átgondolt felépítésben, jól kidolgozott jelenetkezeléssel; amelyben pontosak az érzelmek vezette hangulati váltások szintjei; a szereplők egyéniségének különbözősége, gondolatmenetük alakulásfolyamata; a félelem és a megmenekülés ívének megnyilvánulásai; a bezárt térben az egymásrautaltság lehetetlensége – ugyanakkor a túlélési esély is – egy nagyobb veszélytől, amely kint van; az atomfelhő, a romok, a halottak fenyegető valóságától.

„Ez az előadás több, mint két színészjelölt vizsgaelőadása. Ez egy nagyon pontos és jó előadás, mert meggyőző őszinteséggel, természetesen szólnak mindketten a jelenben történő borzalmakról, akár a mi térségünkben is lejátszódott közelmúlti események traumáiról. Könyörtelen színházi előadás ez – és akkor idézzük fel Artaud-t, a könyörtelen színházról írt szövegéből azokat a részleteket, amelyek összecsengenek a látottakkal. Ezek a következők, idézem: „Érzékenységünk mai, elcsigázott állapotában nem kétséges, hogy mindenekelőtt olyan színházra van szükségünk, amely felráz bennünket: idegrendszerünket és szívünket! […] Szorongató, katasztrófákkal teli korunkban mind sürgősebb az olyan színház, amely nem marad el az események mögött, amely mély visszhangot vált ki bennünk, s amelynek rezgései úrrá lesznek a kor bizonytalanságán… A szavak nem sokat mondanak az emberi szellemnek; a térbeli kiterjedés és a tárgyak annál beszédesebbek… A beszédből a színházban immár csak az használható fel, ami a szavakon kívül van, ami a térben bontakozik ki, ami elidegenítő hatású, s ami az emberi érzékenységet rezgeti meg. Ebben játszik szerepet a hangok hallható beszédén túl a tárgyak, a mozdulatok, a magatartásformák, a gesztusok beszéde.” Eddig az idézet a részletekből. Mindezek az Artaud-i esztétika elképzelései láthatók a filmszerű szerkezetben színre vitt Raffai–Pongó-kettősben. Itt nem zavarnak az egyszavas vulgárnaturalista kifejezések sem, mert úgy és akkor hangzanak el, amikor jelentőséggel bíró tartalmat hordoznak. A Zsákutca egy olyan helyzet, amelyből nincs megoldáshoz vezető út. Ebben vannak hőseink, egy kicsit az időtlenségbe nyúló lehetetlenséggel. S majd akkor itt – ebben a bezárt térben – bekövetkeznek a kegyetlenségek is; az egymást gyötrő, és gyötrelmet okozó helyzetek; a zsarnokoskodás a búvóhely tulajdonosának részéről, aki féltő szeretetből hurcolja bunkerébe a lányt, és kegyetlenül elnyomja őt, ugyanakkor emiatt szenved is. A lány, aki hálás is, meg szinte semmit nem érez Mark irányába, de a kiszolgáltatottság érzelmi váltásokat hoz elő belőle. Kevés szóból értik egymást, és a gesztusok, váltásaik, csöndjeik, átalakulásaik döbbenetesek és elérik a katartikus szintet.” (Dr. Franyó Zsuzsánna kritikája elhangzott az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában 2010. február 16-án.)