Rendezvények

Komolyzenei kamaraestek – Hegedűest

1. Johann Sebastian Bach (1685–1750):
    C-dúr szonáta, BWV 1005
    (I. Adagio. II. Fuga. III. Largo. IV. Allegro assai.)

    Marina Miloradović (hegedű)

2. Jean Sibelius (1865–1957):
    d-moll hegedűverseny, op. 47
    (I. Allegro moderato. II. Adagio di molto. III. Allegro ma non tanto.)

    Megumi Teshima (hegedű)

    Zongorán kísér: Vanja Prica.

Jean Sibelius (1865–1957): d-moll hegedűverseny, op. 47. (I. Allegro moderato. II. Adagio di molto. III. Allegro ma non tanto.) A d-moll hegedűverseny első változata 1903-ban keletkezett. Ebben az évben mutatkozott be Berlinben a tízesztendős hegedűs-csoda, Vecsey Ferenc. A mű ajánlása neki szól. 1904-ben a bemutató után Sibelius átdolgozta a koncertet, második előadását Richard Strauss vezényelte. Sibelius a d-moll koncertben Brahms, Goldmark, Dvoøák és Mendelssohn versenyműveit tekintette irányadónak. Első tételét, mint Mendelssohnnál, a hegedű szólója indítja. Az alaphangnemtől elkanyarodva, B-dúrban, majd b-mollban jelentkeznek a tétel új témái. A lassútétel alaphangulatát a fúvósok „álmodozó éneke” teremti meg. A tétel lírai karaktere fokozatosan válik egyre szenvedélyesebbé, drámaivá. Megkapó a tétel befejezése: hirtelen lecsendesedik a zenekar és a hegedű magára maradva „búcsúzik el”. A zárótételt Sibelius haláltáncnak nevezte, egy korlátozott fantáziájú angol méltatója jegesmedvék polonézét hallja ebben a karakteresen ritmizált fináléban.

Johann Sebastian Bach (1685–1750): C-dúr szonáta, BWV 1005. (I. Adagio. II. Fuga. III. Largo. IV. Allegro assai.) Ennek a szonátának első tétele más jellegű, mint a g-moll és a-moll darabok fantáziaszerű prelúdiuma. Amazok kötetlenül szárnyaló deklamációjával szemben ennek az Adagiónak gondosan szerkesztett motivikája a művészi gazdaságosság egyik nagyszerű példája, amelynek kései leszármazottaival Haydn és Beethoven érett kori alkotásaiban találkozhatunk. Mindvégig következetesen megőrzött pontozott ritmika kölcsönöz egységes karaktert a rövid tételnek, amelynek egyenletes lejtését csak két ízben szakítja meg mozgalmasabb átvezető epizód néhány üteme. A tétel a dominánson fejeződik be. A második tétel az eddigieknél nagyobb szabású, bonyolultabb kidolgozású, technikailag alig megvalósítható követelményeket támasztó fúga. Témája – az előző rövid, pregnáns és anyagszerű fúgatémákkal ellentétben – nem vonós hangszerre született, hanem a „Komm, heiliger Geist, Herre Gott” kezdete korál dallamát veszi át, módosított ritmussal. A lefelé haladó kromatikus kontraszubjektum az első „válasz” (comes) belépésénél jelenik meg; a közjátékok, akárcsak az eddig megismert hegedű-fúgákban, itt is egyszólamúak. A Largo kromatikával átitatott, érzékeny dallamossága a nagy passiózenék ariózóinak előhírnökei; a zárótétel hasonló a két másik szonáta koncertformát idéző fináléjához. A szonáta első tételét a G-dúr adagio (BWV 968) zongorafeldolgozása során idézte fel újból a komponista.