Rendezvények

A XI. Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny

„Egykor és most…”. A szegedi Rozsdamaró zenekar (Lipták Dániel prímás, Nagy Gábor kontrás, Horváth Ádám bőgős) lemezbemutató koncertje. Közreműködik: Polgár Lilla népdalénekes. Utána táncház.

„Egykor és most…” Néhány széket pakolunk a sarokba. Tokok csatja kattan. Gyantázunk. Végignézünk a jelenlévőkön – barátok, látásból ismerősök, először betévedők –, akik a hangolás zajára idenézegetnek, ideszállingóznak. Rövid tárgyalás kezdődik: ki mit szeretne táncolni. Vagy már tudjuk is előre. És a legjobb táncos szemébe nézve muzsikálni kezdünk. Ami ezután következik, az a táncház. Vagy inkább csak egyszerűen tánc. Mulatság, joc. Elemi szórakozási forma, amit itt Közép-Európában mára sokan elfelejtettek, s néhányan újra megtaláltak. Közösségi esemény – a szónak szánk íze szerint való értelmében. A régi falusi embernek nem volt más választása, mint hogy minden napját, óráját közösségben töltse. A szórakozás akkoriban nem holmi szórakoztatóipari termékek fogyasztását jelentette, hanem egy közösség tagjainak szabott rend szerinti interakcióját, egymásra-figyelését. Ilyesféle közösséget találtunk mi az utóbbi években Szegeden. Ilyesféle közösségekben – Erdély elzárt vidékein – formálódtak évszázadokon keresztül azok a kedves dallamaink, amelyeket most e lemez formájában próbálunk újabb hallgatókhoz eljuttatni. Mint már oly sok este, most is, ezzel is megpróbáljuk életre kelteni, új örömmé suvickolni a régi gyűjtések, a „rozsdásodó” mágnesszalagok muzsikáját – továbbgondolni a régiek, a holtak ránk maradt gondolatait.

A Rozsdamaró zenekar magyar népzenét játszik. Nevezhetnénk ezt, ha úgy tetszenék, hagyományos zenének, népi tánczenének, parasztzenének, falusi cigányzenének, illetve, ami a jelzőket illeti, Kárpát-medenceinek, kelet-közép-európainak, magyarországinak és romániainak, vagy akár poszt-osztrák-magyar-monarchiainak is. Ez a terminus-csokor nem azért díszeleg itt, mintha nem tudnánk, mit akarunk. Inkább azért, mert a „magyar népzene” mibenlétéről (különösen, ha a hangszeres zenéről van szó) nincsenek egységes fogalmak a mai magyar köztudatban. A miénk is meg nem is. Egyszerre ismerős (talán az unalomig) és idegen. Az egyik nézőpontból nemzeti kultúránk tiszta forrása, a másikból nézvést esetleg se nem elég magyar, se nem elég ősi. E zenei világ eredete ugyanis vegyes, formája-stílusa sokféle, de értéke – talán éppen ezért is – vitathatatlan. Bár hagyományos közegében – apáik hagyományát őrző falusi muzsikusok kezén – utolsó perceit éli, semmiképp sem korszerűtlen, hiszen egyre több „rajongója” van Magyarországon és a világ minden táján. Ez pedig annak köszönhető, hogy a 70-es évektől kezdve magunkfajta városi zenészek is foglalkoznak ezzel a zenével, akik tudatosan őrzik és éltetik tovább a régi öregek művészetét. A legjobb falusi bandák muzsikájának átütő ereje és elragadó eleganciája éppen a lassan hömpölygő hagyomány és az egyéni lelemény finom összjátékából ered. No meg abból, hogy sohasem tévesztik szem elől zenéjük funkcióját: vagyis tánckísérő-talpalávaló jellegét és a közösség szórakozásában betöltött szerepét. Ilyesmi lenne hát a mi kedvenc zenénk, a magyar népzene lényege. Aki így muzsikál, az józan, őszinte, jóízű, tehát értékes zenét alkot. Erre törekszünk mi is.

Zenekarunk 2000-ben alakult Szegeden tanuló diákokból, s azóta változatlan tagsággal működik. Lipták Dániel prímás, Nagy Gábor brácsos-dudás-furulyás és Horváth Ádám bőgős alkotja a magyarországi és erdélyi falusi bandákra jellemző alapvető hármas felállást. Szegeden elsősorban táncházi zenekarként működünk, főként az alsóvárosi Kapcában, a főiskola Tamási Áron Klubjában, valamint a JATE Klubban muzsikáltunk kisebb-nagyobb mulatságok alkalmával. Az egyetemi városban sok népzenész és táncolni szerető fiatal gyűlik össze, így hát kialakult egy többé-kevésbé állandó közönségünk, vagy inkább közösségünk, akiknek-akikkel öröm játszani – márpedig ez a fajta inspiráció nélkülözhetetlen. A táncházi muzsikáláson kívül néptánccsoportok zenei kíséretével is foglalkozunk bel- és külföldön, s koncertszerű fellépéseket is vállalunk, mint eddig sok szegedi városi fesztiválon, egyetemi rendezvényen. A Szegedi Tudományegyetem éves őszi zenei versenyén több ízben értünk el első helyezést, a 2004-es bonyhádi népzenei találkozón pedig kiemelt nívódíjat kaptunk.

2002-től kezdve több felvétellel szerepelünk az évente megjelenő Táncház – Népzene és Új élő népzene c. antológiák egyes korongjain. Első önálló lemezünk 2004 decemberében jelent meg. Fő hivatásunknak az erdélyi – magyar és román – muzsika hű, stílusos megszólaltatását, tovább éltetését tekintjük, különösen a mezőségi, kalotaszegi, Maros menti falvak máig fennmaradt gazdag zenei világára építve. Azonban kismagyarországi, felvidéki, gyimesi, moldvai muzsikát is szívesen játszunk alkalomadtán, szívünknek egy koránt sem félreeső csücskét pedig a hazai (eleki, méhkeréki) román nemzetiség zenei hagyománya tölti be. Muzsikánk természeténél fogva kis zenekarok előadásában élő kamarazene, de a trió hangzása gyakran kibővül énekszóval vagy más hangszerek hangjával is. Így örömmel muzsikáltunk eddig – többek között – Polgár Lilla, Ivánovics Tünde és János Hajnalka énekesekkel, Fábri Géza kobzossal, Mészáros János és Papp Endre kontrásokkal, Pribojszki Ferenc cimbalmossal, Barcza Zsolt és Lunka Aladár harmonikásokkal, valamint a Békés Bandával.