Rendezvények

Sorstalanság

Színes magyar filmdráma, 140 perc, 2005. Rendező: Koltai Lajos. Író: Kertész Imre. Operatőr: Pados Gyula. Jelmeztervező: Szakács Györgyi. Zene: Ennio Morricone, Lisa Gerrard. Látványtervező: Lázár Tibor. Vágó: Sellő Hajnal. Szereplők: Nagy Marcell (Köves Gyuri), Dimény Áron (Citrom Bandi), Harkányi Endre (Kollmann), Bán János (Apa), Schell Judit (Anya), Dér Zsolt (Rozi), Szabó Dani (Moskovich), Dóra Béla, Mertz Tibor (Fodor). Tartalom: Köves átlagos zsidó kamasz fiú átlagos sorssal Budapesten 1944-ben. Nem sokkal azután, hogy apját munkaszolgálatra viszik, őt is elfogják, majd bevagonírozzák és Auschwitzba, onnan pedig Buchenwaldba szállítják. Köves nem lázad sorsa ellen, nem lepődik meg, nem keres kiutat. Átmeneti barátságokra tesz szert, felnőttek és gyerekek, flegmák és rémültek, alkalmazkodók és vagányok bukkannak fel mellette a tömegből, és sodródnak el mellőle. Ő pedig csak van, és megfigyel; egész addig, míg sok véletlennek és szerencsés vagy szerencsétlen fordulatnak köszönhetően haza nem kerül. Hisz nincs olyan képtelenség, amit ne élhetnénk túl…

„Koltai Lajost elmondása szerint már jóval a Nobel-díj előtt megragadta a Kertész-regény megfilmesítésének gondolata. Nem csoda. Kertész Imre méltatlanul elhallgatott személye és regénye viszont az. Formaérzéke, szenvtelen stílusa, egyes szám első személyű, hajszálpontos lélek-folyamat-ábrázolása csak töredékei a mű zsenialitásának. Megjelenése újdonságot jelentett a Holocaustról való beszédmódban. Egy tizennégy éves fiút állított a középpontba, egy szemlélődő, sodródó lelket: ennek a léleknek az egyszerű szavai hagytak nyomot a papíron. Innen nézve érthető Koltai története, hiszen egy ilyen súlyú és hatású darab filmre kívánkozhat. Ám valóban filmen elbeszélhető történet ez? Talán árulkodó: megtekintése után, óta is erre a kérdésre keresem a választ. Nem pedig a film által feltett kérdésre: mi valójában a sorstalanság – erre kaptam feleletet. Köves Gyuri alakítójáról, Nagy Marcellről sokat fognak még beszélni. Bátran állíthatom, hozzá képest a filmben feltűnő nagy színpadi – ennek a jelzőnek sajnos ennél a megjegyzésnél több szerepe is van sokuk alakításában – színészeink elbújhatnak mellette. Marcell jelenléte, arca, szeme, nézései éltetik a filmet, gördítik tovább a dramaturgiai szempontból nem a legkiegyensúlyozottabb elbeszélést. Valóban ő a mesélő, az ő közelii teszik átélhetővé azt a borzalmat, amely felforgatta a történelmet. Pedig nem csinál nagy dolgokat: egyszerűen csak átérez. Egy tizennégy éves fiút egy napon, munkába menet leszednek egy buszról, hogy Auschwitzba, majd Buchenwaldba szállítsák. Aztán hazajön. A film azt próbálta meg adaptálni, ahogy az események ezen két végpontja között az ember lelke miként vetül ki fizikai létére. Hogy milyen stációkon kell átesnie, hogy mégis, minden ellenére túléljen. Ezt a feladatát a Sorstalanság tökéletesen megoldja. Legmegrázóbb részleteiben a tábori lét tán sosem látott nyomora és lírája mutatkozik meg (a két minőség kiegyenlítvén egymást). Számomra a legemlékezetesebb kép a sorakozónál a fáradtságtól imbolygó rabok látványa Ennio Morricone zenéjére. Hosszan, sokáig kell néznünk ezt. Ilyen képekkel üzen a film. A Sorstalanság valóban állapotfilm. Állapotok, képek kegyetlen egymásutánja. Nehéz feladat egy olyan regényt adaptálni, amely egyidejűleg volt képes a szívhez és az agyhoz szólni. A film szívhez szóló. Egy tekintet miatt.” Vörös Adél