Rendezvények

Góli Kornélia: Orfeum. Zenés színházi nosztalgia, avagy rossz egyedül. Szereplők: Hanna – Banka Lívia. Sári – Ábrahám Irén. Lujza – Faragó Edit, Pataki-gyűrű díjas színművész. Máté – Varga Tamás. Oszkár – Kőrösi István. Viktor – Sirmer Zoltán. Erik – Huszta Dániel. Lajos – Giricz Attila. A szerelmes – Mészáros Gábor f. h. Koreográfus: Lavro-Gyenes Ildikó m. v. Zenei munkatársak: Erős Ervin m. v. és Pongó Lajos, m. v. Korrepetitor: Ligeti Éva m. v. és Jankovics Andrea. Sminkmester: Szabó Margit. Fénymester: Szöllősi László és Majoros Róbert. Hangmester: Salamon József és Bíró Tibor. Ügyelő / súgó: Lovas Csilla. Fotó: Mikus Csaba. Rendező: Puskás Zoltán.

„Három középkorú nő társkereső irodát nyit. A „kandidensek” az átlag „szingli férfiak” sztereotipizált megtestesítői. Életük tragikomédiáit dal, zene, tánc fonja egységes egésszé. A közismert nagy slágerek és a magyar kabaré klasszikusai igazi nagy kalandra hívnak. Az Orfeum képlete nagy vonalakban ennyi. De én mindig utáltam a kémiát. És a képlet helyett inkább más dolgokon gondolkodtam a darab közben és után. Felmerültek bennem a szépségideáljaim, történeteim a nagy Ő-ről, aztán az, hogy olykor rossz egyedül, és mégis, sokszor nem jó a jó sem, és a szerelmeim, értékeim hátat fordítanak és groteszk vigyorral néznek rám vissza szemtelen kis személyes tükrömből – biztos azért, mert nem olyan jó márkát vettem, mint a gonosz mostoha, de nem is bánom, majd én eldöntöm, hogy ki a legszebb.

És ez az előadás ügyesen bebújt a tükrömbe, mindjárt el is mondom, hogy miért. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szerelemre érzékeny vagyok. Tehát, kezdem in medias res: a Lila akácok alatt sírtam, lehet, hogy azért, mert túl szentimentális vagyok, de lehet azért, mert a dal akkor és úgy szerepel e kis könnyed darabban, amikor kell, és ahogyan kell. Ritkán hallani ezeket a dalokat, ritkán látni ilyen lelkes, fiatal és – bocsánat, de muszáj így fogalmaznom – bájos férfiakat, akik tetszeni és hódítani is akarnak még, akik készek – ha csak képletesen is – megvívni a lovagi tornájukat az áhított nő kegyeinek elnyeréséért. Ebbe a darabba belopták magukat a kilátástalan hétköznapok éppúgy, mint azok az ünnepek, amikor az ember aranyba csomagolná a lelkét, még akkor is, ha azt az általános fejetlenségben nehezen találja. Nem azért írom mindezt, mert egy könnyed, közönségcsalogató műfajú előadás mélységére szeretnék rámutatni. Nem. Azért írom mindezt, mert egyszerűen a nóta és a vidámság közepette eszembe jutottak ezek a dolgok, és azért, mert félek, hogy lassan-lassan eltűnnek ezek a melódiák, eltűnnek az éneklő, vidámságra hajlamos, menyecskés középkorú hölgyek, a bogaras, sajnálatra méltó és mégis hős, hódításra hajlandó férfiak, és végül velük együtt eltűnnek azok az emberek, akiket mindez még megérint.

Én biztos most is szerelmes vagyok, de ez a darab nekem maga volt a szerelem. A színpadon nótázó furcsa figurák szerelmesek a férfiba, a nőbe, a nagy Ő-be, az igaziba, az egyetlenbe (és oly sok az egyetlen) és az életbe, saját szomorúságukba és szerencsétlenségükbe, és abba az érzésbe, hogy éreznek. Én mindvégig EGYÜTTéreztem a darab hőseivel, és lehet, hogy mindez véletlenül van így, de egyet be kell vallanom: ÉN IS MINDIG SZERELMES VAGYOK!” (Zakinszky Toma Viktória)