Rendezvények

Égtájak Fesztivál – Megszentelt emlékeink

Zenta község szabadtéri szakrális kisemlékművei. A 14. hagyományos karácsonyi néprajzi kiállítás ünnepélyes megnyitója. A kiállítást megnyitja: PhDr. Liszka József, a komáromi Etnológiai Központ igazgatója (Szlovákia). A kiállítás rendezői: Vida János és Nagy Abonyi Ágnes. Közreműködik: a zentai Szélrózsa leánykórus.

„Őrizzük emlékeinket, gyűjtsük össze
töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek,
s az által is üresebb legyen a múlt,
szegényebb a jelen, s kétesebb a jövő!”

(Ipolyi Arnold nagyváradi püspök)

A honszeretethez hozzátartozik a lokálpatriotizmus is, vagyis a komoly törekvés arra, hogy szűkebb környezetünk értékeit megismerjük, őrizzük, óvjuk, és másokkal is megismertessük. Ez a tudatos értékmegőrző tevékenység kétszeresen is fontos községünk, városunk területén, mely évszázadokon át az ellenséges hódító seregek felvonulási területe volt. A háborúskodással együtt járó pusztítások, fosztogatások, bizony, pótolhatatlan károkat okoztak. Példamutató, hogy a történelem viszontagságainak ellenére szép számban maradt ránk értékes szakrális kisemlékmű, térségünk keresztény kultúrájáról. Múltunknak ezen jelképes hírvivő emlékei hitelesen tanúskodnak elődeink szülőföld szeretetéről és keresztény hitéről. Egyúttal vallomást tesznek őseink történelméről, illetve vallási, kulturális és mindennapi életéről. Az útszéli keresztek és szakrális szobrok állításának hagyománya századokra nyúlik vissza, mind Közép-Európa régióiban, mind itt, e Tisza menti kisváros történelmében. Számos helyen találkozhatunk ilyen egyházi kisépítménnyel, mely állhat a település egy-egy forgalmasabb útkereszteződésében, terén, temetőjében, vagy hidak mellett, legelők, illetve határrészek dűlőútjai szélén. Így az egyszerű hívő nép kultikus térkialakítással nemcsak mindennapjaiban létesített kapcsolatot a szakrális lokáció kisépítményeivel, de egyúttal esztétikai szempontokból is hangsúlyozta a lokáció objektív szépségének megfoghatóságát. A kiállítás alkalmával mindezen szakrális kisemlékeinket igyekeztünk megmutatni és dokumentálni, hogy jelenlétükkel igazoljuk ezeréves ittlétünket. Igyekeztünk olyan állapotukban reprezentálni egy-egy kisépítményt, mint ahogyan azt mindennapjainkban láthatjuk. Itt említenénk meg, hogy gyakran olcsó műanyag virágkoszorúk csúfítják, takarják a feszületek szépségét, ám ennek ellenére fényképezés alkalmával kegyeletsértésnek tartottuk, hogy akár egy virágszálat is eltávolítsunk. Meglehet, ez az elhatározás, hogy összegyűjtsük fennmaradt emlékeinket, egy kicsit későn született meg, ha azt nézzük, hogy az utóbbi években sok olyan idős ember eltávozott közülünk, akik mentették, gondozták ezen szakrális kisemlékműveket, és többet tudtak volna mesélni a keresztállításokról, a szóban forgó emlékművek felállításának indítékairól, tiszteletéről, az egyszerű pórnép keresztekkel kapcsolatos vallási szokásairól. Talán még nem késő a gondjainkra bízott értékek mentésével, ápolásával foglalkozni, mert az utánunk jövő generációnak is szüksége van gyökereinek ismeretére. A keresztény hívő nép kultikus megnyilatkozásának egyik jellegzetes formája a keresztállítás. Az európai pestisjárványok, hitújítás, török háború hatalmas megrázkódtatásai, szorongásai magyarázzák a keresztkultusz páratlan barokk virágzását. A keresztállító szokás Bálint Sándor szerint valamiképpen a középkori nemzetségi templomoknak népi sarjadéka (vö. A szögedi nemzet. Szeged, 1980.).