Rendezvények

Mé’ piros a gólya csőre?

Burány Béla orvosprofesszor, néprajzkutató délvidéki erotikus és obszcén népmesegyűjteményének ünnepélyes bemutatója a szerző, dr. Burány Béla, továbbá Raffai Judit népmesekutató, a kiadó képviseletében Solymosyné Kurunci Viktória, továbbá Cérna Miklós oromhegyesi és Borka Sándor csókai népmesemondók közreműködésével.

Sok tekintetben rendhagyó gyűjteményt tart kezében a Tisztelt Olvasó. Rendhagyót a könyv tartalmát illetőleg, hisz a magyar nép erotikus értelemben vett szerelmi világáról, kultúrájáról vajmi keveset tűrt meg mindmáig a nyomdafesték. Az utóbbi években egy-egy ilyen tárgyú munka szinte felfedezésszámba ment. De nyelvében is rendhagyó. Az ok, amiért ilyen néprajzi gyűjteménnyel mindmáig adós maradt a magyar nyelvű könyvnyomtatás, jórészben e mesék nyelve. A nép az erotikus értelmű és obszcén szavaktól sosem félt. Miért is félt volna?

Eme ezerszáz-valahány erotikus és obszcén szöveg ezernyi villanás népünk erotikus szerelmi életéből, hét nyalábnyi merítés egy roppant gazdag, feltáratlan anyagból. Nem kenyér, „élet”, és csak részint rendbe rakott asztag, de tudjuk, egy tenyérben szétmorzsolt kalásznyi magban a lefújt pelyva után mégis benne van az egész napsütötte búzatábla.

Ez a könyv, Kedves Olvasó, tanult szemérmességeink görbe tükre. Kemény fedele és tekintélyes súlya jelképesen biztosítja Önt, hogy visszafogottságaink jó helyen vannak, csak ha belelapozunk, osonhatnak ki, de csupán annyira, amennyire engedjük. És mégis azért van, hogy merje fellapozni, felhőtlen pillanatokat szerezzen önnek, esetleg új történeteket szőhessen, netán azokra az időkre és helyzetekre emlékeztesse, amikor és amikben Ön is találkozott ezekkel a történetekkel, újra élje át a hangulatot, a kaján mosolyt, a huncutságot – amikor elhitte, hogy úgy is van. Mert úgy is volt. És úgy is lesz. Ön fűzi tovább e történetek fonalát: gondolataiban és szóban, mert mesélni fog. Ezt szeretné ez a kötet. Előre is köszöni Önnek.

Az Olvasó már az első néhány mese olvasásakor rájöhet arra, hogy e könyv anyagának egy része nem ismeretlen számára. Élete különböző szakaszaiban, búvó gyerekkora rejtett odafigyeléseikor fél füllel elkapott töredékekben, fantáziamozgató teljességükben, avagy viccé zsugorított alakban e történetekből jó néhánnyal valahol már találkozott. Sok közülük nemcsak területi értelemben ismert az arab pusztáktól meg az orosz falvaktól eddig ismeretlen nyugat-európai határokig, hanem használati gyakoriságukat, változataik számát tekintve is, ha tán nem is mindenfelé egyformán. A tudatos felfigyelés s a megismerés késedelme lenne a csodálnivaló, ha nem tudnánk, hogy ez csak a mesterséges visszaszorítottság a hivatalos kultúra alá, a „szubkultúra” szféráiba való száműzetés, és nem a nehezen gyűjthetőség eredménye. (De így volt ez a népdalokkal is évszázadokon keresztül, sőt, a meggondolások is azonosak voltak.)

A nép számára az erotika a beszéd tárgya volt. Amit érzett, látott vagy látni vélt, elmondta. De miért is félt volna? Pedig évszázadokon át intette, szorította, büntette az „illetékes”. Azt mondják, vannak törzsek, amelyek Ördög jelentésű szavukat elfelejtették, s csak körülírva tudják kifejteni. Nyilván a szó mágikus hatásától való félelmükben: „ha nevén szólítod, megjelenik!” („Nem kéne a legyet úgy híni, hogy légy! Hanem hogy pusztújka! Így mindég több lësz!” – okítottak gyerekkorom szállási parasztjai.) Vajon pogány hitvilágunk idéző, igéző, varázsló és egyéb szertartásainak hány szava ment veszendőbe a mélyen beágyazott ősi hitnek minden gyökerét, írmagját is irtani akaró évszázadok uralkodó szellemében? Pedig ha alaposan megfontoljuk, az obszcén szavaink kiirtását célzó minden igyekezet és rendszabály alaptalan, értelmetlen és érvénytelen volt, és maradt ma is. Mondhatnánk: ez a kultúránk érintetlen. A népben.

Burány Béla 1931-ben született Zentán (délelőtt 11 órakor az Újsor utca 10. szám alatti házban, az utca felöli ágyban, dominánsan vízöntő családban). Zentán érettségizett. 1956-ban Zágrábban orvosi diplomát, 1961-ben elsőként a Vajdaságban epidemiológus szakorvosi képesítést szerzett. Szakorvos Zentán, majd Újvidéken a Tartományi Közegészségügyi Szolgálat Járványtani Intézetének, illetve a kamenicai Onkológiai Intézet járványtani osztályának vezető főorvosa. Megalakítja és nyugdíjaztatásáig vezeti a Tartományi Rákregisztert. Az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karán egyetemi tanársegéd (1967-től), docens (1975-től), egyetemi tanár (1988-tól). Ezen a karon védi meg doktori értekezését 1975-ben. Vendégtanár Milánóban (1996). Orvostudományi munkásságát 165 hazai és külföldi szaklapban közölt szakcikkek, valamint két monográfia igazolja.

Az élet akadémiáján folyamatosan néprajzot tanul és művel. Eddig megjelent 23 kötete közül a Szakad a part (Újvidék, 1998, Forum Könyvkiadó.) című szociográfiai tanulmánykötetéért 1999-ben Mocsáry Lajos-díjjal tüntették ki. Az Így éltünk a Délvidéken (Budapest, 1999, Nap Kiadó.) című kötete 2000-ben az Év Könyve lett a szociográfiák kategóriában Magyarországon. 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagjává választották. Mintegy 200, főleg egészségügyi felvilágosító újságcikket, több mint félszáz – otthon és Magyarországon – publikált verset, néprajzi és környezetvédelmi tanulmányt jegyez.