Rendezvények

Az Újvidéki Színház vendégjátéka Zentán

Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely. Fordította: Gábor Andor. Szereplők: Mihail Ivanov Kosztiljov – Magyar Attila, Erzsébet- díjas színművész. Vaszilisza Karpovna – Jankovics Andrea. Natasa – Ferenc Ágota. Medvegyev – Német Attila. Vaszka Pepel – Sirmer Zoltán f. h. Andrej Mitrics Klescs – Giricz Attila. Anna – Jaskov Melinda. Nasztya – Krizsán Szilvia. Kvasznya – Faragó Edit. Bubnov – Varga Tamás. Báró – Kőrösi István. Szatyin – László Sándor. Színész – Balázs Áron, Pataki-gyűrű díjas színművész. Luka – Kovács Frigyes m. v., Pataki-gyűrű díjas színművész. Aljosa – Huszta Dániel. Ferdenyakú – Molnár Róbert. Tatár – Pongó Gábor. Díszlettervező: L’uboslav Majera. Jelmeztervező: Csík György m. v. Dramaturg: Góli Kornélia. Rendezőasszisztens: Ferenc Judit. Sminkmester: Szabó Margit. Fénymester: Szöllősi László és Majoros Róbert. Hangmester: Salamon József. Súgó/ügyelő: Lovas Csilla. Fotó: Mikus Csaba. Rendező: L’uboslav Majera m. v.

„Gorkij Éjjeli menedékhelye, ahogyan a címben is jelölve van egy, mai szóval élve hajléktalan-szálláson játszódik, ahol munka nélkül, az alkohol mámorában vagy éppen lányregényekkel bódítják el magukat a szereplők, hogy meneküljenek a valóságtól, ami nem más, mint a szegénység, a betegség és a halál. A kérdés az, vajon ezek az emberek tudatosan vállalták-e, választották-e ezt az életet? Szinte valamennyiük múltjában ott van egy valaha elkövetett bűntény, elromlott házasság vagy elherdált vagyon. Valami oka van annak, hogy ide kerültek, de mi az oka annak, hogy nem próbálkoznak már többször talpra állni. A reményvesztettség története ez, annak a vágynak a hiánya, hogy változtassunk a körülményeinken. Persze a legegyszerűbb válasz erre az, hogy nem lehet változtatni. Vajon miért? Miért nem lehet dolgozni, miért nem lehet a becsületes munkával szerzett pénzre vigyázni, és nem a kocsmában vagy kártyán elherdálni. Ez a beletörődés ébreszt sajnálatot a nézőben, hiszen látja a tehetetlenséget a szereplőkön, hogy itt már külső segítség nélkül nem lehet változtatni semmit, hiszen ők összezárva egymást is egyre mélyebbre nyomják, hiszen nem hisznek egymásnak és képtelenek segíteni egymáson. Az igazi tragédia az, hogy amikor megjelenik a külső segítség, azt sem veszik észre, vagyis csak már későn. A segítség az öreg vándor, Luka személyében lép be a menedékhelyre. Gorkij rögtön az első néhány megszólalásán keresztül felvázolja számunkra, hogy az öreg különbözik a többi itt lakótól. Bölcsesség és élettapasztalat érződik minden egyes szaván. Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amikor Luka szemén keresztül kezdünk nézni az eddig megismert szereplőkre, és így egy teljesen más horizont nyílik meg előttünk. Sorra megnyílnak ezek a szomorú, kallódó lelkek, melyekben megcsillanni látszik még a remény, a változás, a változtatás reménye.

Luka különböző történetekkel mutat példát arra, mennyire fontos a hit, a hit önmagunkban és embertársainkban. Szavai egyrészt hazugságok, másrészt imák. Imák azokért, akik ilyen mélyre süllyedtek.” (Góli Kornélia)