Könyvek, dokumentumok

„És most útjára bocsátom életem történetét. Az életrajzomat. Nyugodt vagyok. Hogy ezt megírtam, ezzel is jót akartam. Amit vállaltam, szívvel-lélekkel csináltam, és őszintén. És végtelen örömömre szolgál, hogy úgy el tudtam néha merülni ebbe a munkába, hogy egészen elfelejtkeztem magamról.
Nem volt könnyű. Ha másképp írtam volna meg, valótlanságot írtam volna. Erre pedig nem vagyok kapható senki kedvéért se. Nem hiszem, hogy bárki mondhatja, hogy könnyű volt neki becsületesnek maradni.
Megpróbáltam meghallgatni egy tanácsot: „Ne múlj el névtelenül, ha nyomot hagyhatsz magad után.”
Ezekkel a sorokkal zárja önéletírását Zabosné Geleta Piroska. Nem egy szépíróval van dolgunk, mégis látszik, hogy egy jól meggondolt, előkészített könyvet tartunk a kezünkben. Írója olvasott, hisz gyermekkorában szívesen elbújt a közeli erdőkben, vagy szüléje házában, hogy olvasson egy kicsit. Választékosan fejezi ki magát, ráadásul környezete szállóigéit, mondáit is felhasználja. Piroska által betekintést nyerhetünk a múlt századi Horgos életébe a 20-as évektől a 70-es évekig. Korhű képet fest az akkori nép életéről, a világháborúk okozta szenvedésekről és talpra állásokról.
Az elbeszélés nem kronológiai sorrendben halad, viszont nem nehezíti meg az olvasást, könnyen tudjuk követni . A történetek egymást hívják elő, így teszik folytonossá az életút megismerését. Ilyen módon jutunk el a horgosi paprika meghonosodásától, a szőlőtermesztésen át, egészen a kultúra ápolásáig. Hiszen ezek voltak talán élete legfontosabb állomásai is. Központi szerepe van az „aranyhomok”-nak, amitől sosem tudott megválni. Először a paprikatermesztést ismerte meg, ami a megélhetéshez nagyon fontos volt. Majd a szőlő kötötte végleg a földhöz, ahova szüléje vitte ki először, ő is szerettette meg vele. Hosszú leírásokat találhatunk a szőlő termesztéséről, a gondoskodásról, amellyet a gondozásra fordított.
Méltó emléket állít önéletrajzában nagyanyjának. Szüléje szívós, edzett asszony volt, ő volt a család összetartója. Nagy tekintélynek örvendett, mindenki kikérte a véleményét. Nem mellesleg az unokák egyik legfőbb tanítója és nevelője volt. Minden unoka nála volt, amikor otthon kimenőt kapott, sőt az utca más, magára maradt gyerekét is szívesen befogadta, etette. Mert nála éhen nem maradhatott senki, mindenkinek ennie kellett. Vendégszeretetéért, kedvességéért mindenki szerette és becsülte. Piroskának ő volt a példaképe, igyekezett mindent úgy tenni, ahogy azt a nagyanyja tenné.
De bármennyire is szerette a földet, ott dolgozott napestig, mégis volt egy nagy álom, ami csak álom maradt: tanító szeretett volna lenni. Helyette a művelődésből vette ki a részét, ezzel is nevelve a fiatalságot, megörvendeztetve a művészetekre éhes népet. Először az iskolában figyeltek fel színészi képességeire, játszott az ottani darabokban. Később a művelődési egyesület keretén belül vállalt el szerepeket, főszerepeket. Ott kerültek közelebb egymáshoz férjével, Zabos Imrével. Közösen szerepeltek, nemcsak ifjú korukban, hanem a későbbiekben is. Majd elvállalták a színjátszók és a táncosok vezetését is. Rengeteg szereplőjük és táncosuk volt, néha nem is vehettek fel mindenkit a csoportba, olyan sokan voltak. A falu népe pedig folyton biztatta őket: „Rendezzenek! Rendezzenek!”. Ők pedig rendeztek. A Fruskát, a Reményt, a Lúdas Matyit, a Pál utcai fiúkat, a János vitézt. Nagy sikert arattak mindig. Felváltva vezették a néptánccsoportot, díjakat nyertek, vendégszerepléseket vállaltak. Szórakoztattak, műveltek, és igyekeztek megőrizni a hagyományokat. Keményen harcoltak a kultúrotthon megépítéséért, hogy ne a saját házukban vagy a kocsma táncparkettjén tartsák a próbákat. Horgos ma is megemlékezik munkájukról: „A Gyöngyösbokréta táncegyüttesben a Zabos család önzetlen munkájának köszönhetően generációk nőttek fel” – írja a falu honlapján.
Piroska keserves időket megélt, de életében mindig tettre kész, segítő volt, nevelte a fiatalokat, gyermekeit. Sok szerettét el is temette, de a megmaradottaknak mindig gyámolítója maradt. Meghatóan fejezi be kéziratát, ezzel válik Piroska mindenki szüléjévé.

Kelemen Emese