Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Még azok is, akik Amerikában irodalmi műveket szeretnek olvasni, s nemcsak könyveket, Gertrude Steinről, noha angolul ír, azt mondják, hogy akár volapük nyelven is írhatna. Wyndham Lewis, az angol kritikus A Study of Ernest Hemingway című tanulmányában rámutat arra, hogy ez a Párizsban élő amerikai írónő és költőnő mennyire hatott Hemingwayre, s hogy modora mennyire kirí a The Sun Also Rises és A Farewell to Arms regényekből. A különbség legfeljebb az, hogy Gertrude Stein nem ír háborúról, bokszolásról vagy bikaviadalokról. Gertrude Stein az infantilizmust művészetté akarta fokozni; ez a hölgy sokkal agyafúrtabb, semhogy véletlenül írjon úgy, ahogy ír, és arról, amiről ír. Arra az emberre emlékeztet, aki álmában is folyékonyan beszél, de amikor öntudatnál van, a hatás kedvéért dadog. Az amerikai irodalomban betöltött szerepéről nem tudjuk, hogy blöff-e, vagy pedig művészi modorosság. Ha azonban arra gondolunk, hogy Sherwood Anderson sokra becsüli, s hogy egy ideig róla több szó esett, mint a baseball, és díjbirkózás, bajnokokról, akkor mégis indokolttá válik a vele való foglalkozás. Egyéniség, de nem tudni, hogy tehetsége igazi egyénisége eltitkolásában áll-e, vagy pedig egyénisége zavaros kisugárzása csakugyan azonos-e valódi lelkével. Prüszkölni tud, és köpködni, és röhögni, és diabolikusan kacagni szívében, néha a rigó is kalimpál; farce-fölényében hintál a gúny. Olyan gyerekes tud lenni, mint aki papírsárkányon száll képzeletével, viszont azt a benyomást is kelti, mint aki minden érzékenyebb kifejezést rossz viccnek tekint. A modern amerikai irodalom bohóca. Lehet, hogy az ugrató írók sorába tartozik, aki a kritikusokat éppúgy megtéveszti, mint a közönséget; ámde az sincs kizárva, hogy az önmaga műveit sokkal komolyabban veszi, mint ahogy azt esetleg leglelkesebb hívei is hajlandók feltételezni róla. Szereti a szavakat megismételni, hisz hipnotizáló erejükben, csak az a baj, hogy a megismételt szavak nem mindig hipnotizáló erejűek. Újszerű, ennélfogva nehéz megállapítani, hogy eredeti-e vagy eredetieskedő. Vitalitása kétségbevonhatatlan. De inkább bukfenchányó, mint művészi értékű alkotó egyéniség. Annak ellenére, hogy az írók közül Carl Van Vechten, s Jean Cocteau, s a festőművészek közül Matisse és Picasso hívei közé tartoznak, annak ellenére, hogy akadtak kritikusok, akik minden tréfás szándék nélkül méltatták női vázlatait, amelyek Three Lives címmel jelentek meg, portréit, amelyeket Geography and Plays címen adott ki, The Making of Americans című regényét [421] s egyéb munkáit, mégis az az érzésem, sőt meggyőződésem, hogy Gertrude Stein egyénisége, fontosabb, mint írói egyénisége s nyüzsgő, nyugtalan természete érdekesebb, mint irodalmi értéke. Saját közlése szerint nem az értelem értékeltetésére törekszik, hanem a szavak zengésével, játékával, változat-lehetőségeivel áll az irodalmi szellem szolgálatában. Ahhoz mindenesetre ért, hogy önmagáról beszéltessen. Például érthetetlen közleményeire is ráfogja, hogy érthetők, s logikátlanságáról is azt mondja, hogy logikus.

Benedetto Croce érettség előtti élménynek nevezi a művészetet. Ez a véleménye Hegelnek is. Ilyen értelemben Gertrude Stein infantilizmusát művészi szándékéval magyarázhatjuk. Ámde művészi szándékában annyi a programm, hol dadaista, hol szürrealista, hol a stream of the subconscious módszereit használó műveiben annyi az esztétikai Bauernfängerei, hogy infantilizmusában, érthetetlenségében, az álmok, emlékek, ösztönök kihangsúlyozásában, a dolgok és eszmék közönyében a szavak mágiája kedvéért kénytelenek vagyunk meglátni a ravaszságot. Gertrude Stein néha olyan zö1d, és elképesztő dolgokat mond, hogy ezen csak nevetni lehet. De nemcsak művészinek szánt írásaiban, hanem amikor a sajtó részére nyilatkozik. Több ízben hangoztatta, hogy a mai korban alig van angol nyelven teremtő író vagy költő, aki vele felvehetné a versenyt. Ír és firkál, teremt és ugrat. Nem lehet mellőzni, de nem szabad irodalmi cirkusz-mutatványainak egészen bedűlni. A támadásokra támadással válaszol. Ha hátba döfik, úgy tesz, mintha irodalmi orgyilkosokkal kellene elbánni, s olyan hangon kezeli is ellenfeleit. Nem tudni, hogy a szimbólum cifrán kovácsolt rácsával zárkózik-e el a világtól, vagy pedig azoknak a figyelmét is akarja-e, akikkel lelke mélyén nem törődik. Hóbortos, kalandos, lármás, de magányos is. Olykor azt hisszük, hogy költészete ajtóőre egy eddig ismeretlen kobold; máskor meg a patológiai fintort látjuk ugyanezen a helyen. Ha holtan kriptába fektetnék, akkor is talpra állana, beszédet vágna ki, s pálcát törne azok felett, akik szemére hányják a tervszerűen kigondolt és megvalósított tébolyt. Van eset, hogy írásai hangjával az ordasokat is elriaszthatná; más alkalommal pedig szava dajkája lesz azoknak, akiknek szívét elgáncsolta a közöny. Bizonyos, hogy lelkében őszintén is felreszket a szépség, s ekkor költői nyelve sötét sorsban déli verő, az emberi vadonban édes erő; a repeső vágyak hangján is tud megszólalni; intellektuálisan tiszta és következetes is tud lenni, mint abban az előadásában, amelyet az oxfordi egyetemen tartott; nem csoda, hogy amikor a Radcliffe College hallgatója volt, tanára, William James, a világhírű amerikai pszichológus szellemi felszereléséért megdicsérte. De művei többsége zagyva; amit ragyogó drágakőnek szán, az hamis fény; amit zenei összhangnak nevez, az összevisszaság.

John Crowe Eansom amerikai kritikus a költészetet három osztályba sorozza. Fizikainak nevezi azt a költészetet, amelyben a költő a dolgokról ír. Platóinak nevezi az eszméket tartalmazó költészetet, és metafizikainak a természetfölöttitől, a csodálatostól inspi[422]ráltat. Vajon milyen osztályba lehetne sorolni Gertrude Stein költészetét? Gertrude Stein visszautasítja azt a vádat, hogy jelképes. Valahol maga megírta, hogy szavai mögött nincsenek rejtett értelmek, azaz azt fejezik ki, amit ki akart velük fejezni, s nincs köze sem a Jules Laforgue-féle esztétikai romanticizmushoz, sem pedig a Tristan Corbiére-féle ironikus romanticizmushoz. Nem tagadja, hogy szívesen él a gúny fegyverével, de nem az eszmék kedvéért, nem is a jelképek igazolására. Talán leginkább rokonságot tarthatna az amerikai „imagist” költői iskolával, amely a dolgok képeinek kifejezését hangoztatta. De ez a megállapítás sem helytálló, mert a „költői képek”-ből Gertrude Stein nem kér; szerinte minden szó amúgy is költői kép; gyökerében éppúgy, mint virágot hajtott életében nincs szükség arra, hogy mesterkélt módon előteremtett költői képpel módosítsuk. Ugyanakkor azonban az is bizonyos, hogy a plasztikus kifejezés szükségességét vallja; ebben a tekintetben annyiban lehetne vele vitatkozni, hogy sem akkor, amikor hipnotizáló akar lenni, sem pedig akkor, amikor plaszticitásra törekszik, az ezekkel a fogalmakkal kapcsolatos élményt nem tudja meggyőzően adni. Alkotó szelleme legelfogadhatóbb megnyilatkozásait pszichoanalitikai költészetnek lehetne mondani. Ébren olyan nyílt, mint amilyen a legtöbb ember álmában szokott lenni; s prózájában éppúgy, mint költészetnek mondott írásaiban idegei nyugtalanságán a korlátokat és logikai ellenőrzést nem ismerő szavak zenei felszabadító erejével könyörül meg. Logikája a tucatfelfogás szerint illogikus, csak saját értelmezésében észszerű. Benne jobban, mint bármelyik más amerikai kortársában, megszemélyesednek az irracionalitás racionalizáló céljai; nem azért ír, mert képzelete van, hanem mert írásával megelőzi a pszichoanalitikai kezelést. A szó zenéjének önmagába szuggerált rendjében megtalálja azt a rendet, amelyhez a tehetsége nélküliek csak hosszú pszichoanalitikai kezelés után jutnak. A dolgokban, amelyek rajta kívül állanak, saját idegei táncolnak; a dolgok, amikor élmények, s benyomások formájában idegeibe kerülnek, idegrendszeréhez alkalmazkodik. S mert ilyen szoros az összefüggés a dolgok és idegrendszere között, mert a kettő eggyé válik, azért – alighanem őszintén – Gertrude Stein képtelen megérteni, hogy miért magyaráznak ésszerűtlenséget „logikus” műveibe. Alanyiságában önmaga betege és önmaga orvosa; minden azon múlik, hogy a beteg állapotával, vagy pedig az orvos segítő kezével találkozunk-e munkájában. Az előbbi esetben: érthetetlen, következetlen; az utóbbi esetben: egyszerű, világos. Néha különös, mint egy bonyolultan babonás ráolvasó.

Archibald MacLeish, a jelentékeny amerikai költő „Poems” (1924-1933) kötetéről, amely költeményei legértékesebbjeit tartalmazza, az előszóban azt írta, hogy ebbe a kötetbe azokat a verseit foglalta, amelyek miatt „nem kell szégyenkeznie”. Vajon Gertrude Steinban van-e annyi szemérem és önfegyelem, hogy ugyanilyen álláspontra helyezkedjék műveivel szemben? Nem bizonyos. Önimádata nagyobb önkritikájánál, hacsak nem – amit majdnem lehetet[423]len eldönteni – azt az elvet vallja, hogy az öndicséret szélsőségével is azt igazolja, hogy mennyire türelmes és tájékozatlan a közönség. Árnyalatokat kifejező modorossága sokszor nem is a költészet árnyéka, s azért ez a sok hűhó, mert a zaj talán az érték látszatát is keltheti. A modern amerikai irodalom körképén a legrikítóbb szín Gertrude Steiné. Amikor Jean Cocteau kihangsúlyozza, hogy a francia fordításokban is észrevehető az amerikai költőnő ritmusérzéke, s hogy birtokában van a „metier poétique”-nek, korántsem használja a túlbecsülés szókincsét; a kételkedés akkor jogosult, amikor Gertrude Stein arra hivatkozik, hogy „ösztönös” írásaiban csak a színvak és a botfülű nem látja „az értelem szenvedélyes pontosságát”. Ugyanis joggal kételkedünk egy olyan művészben, aki a nyelvöltögetés és nárcisztikus önimádat egyvelegében az ízléstelenség mértéktelenségét összetéveszti az ízlés rendjével, s a szavakba foglalt tudatos vagy tudattalan kórtani jelenségeket azzal intézi el, hogy művészi eredetiségének alkotásai. Akik személyesen érintkeznek vele, azt mondják, hogy közvetlen, egészséges humorú, érthetően ötletes és szellemes tud lenni. Ha ez így van, akkor fenti kijelentésem annál megokoltabb, amikor irodalmi működését pszichoanalitikainak neveztem. Öntudatalatti énjéből kinyomja a gennyet, hogy öntudatos énje kifejezésében civilizált lehessen. Antiintellektualitása póz, nemcsak ösztön. Tavalyi amerikai előadó kőrútján alkalmam volt meghallgatni. Ez a kövér hölgy olyan józanul tud beszélni, mintha egy divatlap hirdetési ügynöke lenne. A hatáskeltés feltételeit úgy ismeri, mint egy színésznő. Végeredményben lehetséges, hogy Gertrude Stein a modern amerikai irodalom legbonyolultabb vicce, s magányában kacag azon, hogy programos primitivizmusát az irodalmilag nagyképűek mennyire lenyelik. Persze az is lehetséges, hogy Gertrude Stein annyira fél a kifejezés kliséjétől, hogy végül ő maga az eredetieskedés kliséje lesz. Fölénye olyan perverz, mint a kamaszkor öntudatlan kegyetlensége. Még amikor ótestamentumi visszhangra lelünk műveiben, akkor is az az érzésünk, hogy óvatosan kell fogadni munkáját. Gertrude Stein szerelmes saját pózába. Ritmusa sosem fáradt, csak fárasztó. Mikor költői vagy írói magatartásában feleselő, akkor egyenesen kellemetlen. Ecet- és méz íz keveredik írásaiban, még önéletrajzában is, s nem tudjuk, hogy melyiket szánta élvezetnek. Mindenesetre a kritikát provokáló, és az olvasót bosszantó alkotó. Öntetszelgése csillapíthatatlan. Igaz, gátlásokat nem ismer, de talán éppen ebből következik, hogy a művészet fegyelmező erejével nem tudott, vagy nem akart megbarátkozni. Önéletrajzában épkézláb mondatai azt árulják el, hogy a világos kifejezéshez is ért, ennélfogva mégis megokolt az a feltevés, hogy érthetetlensége póz, s nem művészi eredetiség. Tömörségében is szóhalmozó, mert sokszor a semmit fejezi ki sűrítetten. Gertrude Stein inkább a művészet cinkosa, mint fegyvertársa. Inkább rágcsálja a szavakat, mint csiszolja.

Művei közül érthetőség és művészi egység szempontjából Three Lives című kötete a legértékesebb. A kötet három tragikus [424] hősnője, Good Anna, aki meddőn pazarolta el életét, Gentle Lena, aki az anyaság látomásában élte ki sorsát és a néger Melanchta, aki korlátlan szenvedélyei miatt pusztult el, Gertrude Stein emberábrázoló képességéről tanúskodik. Sajnálni lehet, hogy későbbi műveiben, mindenféle stílusfortélyok kedvéért nem maradt következetes első kötetében megütött hangjához, amelyben azonban már későbbi „kilengései” észrevehetők. A szerkezeti érzék, az összpontosítás tehetsége ebben a műben is hiányzik, amelyet Gertrude Stein 1905-ben írt, s 1909-ben jelentetett meg. Amíg erről a kötetről, főként Melanchta portréjáról Eugene O’Neill elismeréssel nyilatkozott, addig a Geography and Plays kötet, amely sokkal később jelent meg, s amelyben a „színdarabok” elnevezés mesterkélt mellébeszélés, Amerika egyik legismertebb kritikusának, Stuart P. Shermannak megítélésében négyszáztizenkilenc oldalával az olvasót belekényszeríti a harakiribe. Az ezer oldalas „The Making of Americans” című kötet Párizsban jelent meg. Gertrude Steinnek közel húsz évig kellett várnia, amíg erre a kötetre – a világirodalom egyik legegyhangúbb alkotására – kiadót kapott. A regényhez Bernard Fay, a francia életrajz és történetíró írta az előszót. Általában, úgy látszik, Gertrude Stein szereti, ha ismert írók előszóval adnak tekintélyt műveinek. Egyik kötetét Sherwood Anderson vezette be, s Narration, four lectures by Gertrude Stein kötetéhez Thornton Wilder írta az előszót, aki megállapítja, hogy az írónő „gondolatait rendkívül elvont formában közli”. Például így: „It is a rather curious thing that it should take a hundred years to change anything that is to change something, it is the human habit to think in centuries and centuries are more or less u hundred years and that makes a grandfather a grandmother to a grandson or a granddaughter if it happens right and it often does about happen right.« Ez az „elvontság”, ha akarom egyszerű, ha akarom érthetetlen, s ha akarom igen mély. Megjegyezendő, hogy költeményeiben éppúgy, mint prózájában ilyen nyelven ír, s akármelyik művéből idézünk, a hatás ugyanaz.

De térjünk vissza The Making of Americans című regényére, amelyben az írónő a Hershland és Denning családokkal foglalkozik, akik szerinte az amerikai középosztály életét képviselik. „Family living is being existing” írja, azaz a családi élet pusztán létezés, s ennek a tételnek igazolására ezer oldalra volt szüksége. A regényben sok az önéletrajzszerű adat. Csak részleteket olvastam belőle, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy az elkerülhető unalmat, ha lehet, ne mellőzzük. Nem tagadható le, hogy – ahogy egyik kritikusa mondotta – mindig „meginduló”, de sose „befejezett” regényében, van humor, szkepticizmus, rejtélyesség és anarchia, s az életnek létté való lezüllése olykor megdöbbentő erővel tárul fel az olvasó előtt; s az írónőnek az a lázas meggyőződése, hogy csakis a világi és pénzügyi gondoktól mentes életben lehet az ember független és szabad, a szóexcentricitások ellenére érthetővé válik az olvasó szemében, még akkor is, ha csak töredékeket olvastunk a regényből. De az „automatikus” (ez Gertrude Stein kedvenc szava) írásmód mégis inkább az [425] unalmat szolgálja, mint az élményt, bármennyire lelkes Bernard Fay előszava. Kenneth Burke-nek, az amerikai kritikusnak igaza van, amikor kijelenti, hogy „az írónő megszegi a szó törvényét, amikor elfelejti, hogy a szó elkerülhetetlenül meghatározás”. Composition az Explanation című tanulmánykötetében Gertrude Stein elméleti módon igyekszik megmagyarázni formakoncepcióját, de bizony magyarázata épp olyan zavaros, mint munkái javarésze. Helyes: a művész legyen szuggeráló, higgyen a szó zenei jelentőségében, de ha a szuggerálás csak hitegetés, és a szó zenéje valószínűtlen, akkor a kihangsúlyozott elmélet sem tud bennünket meggyőzni arról, hogy az alkotónak sikerült elérnie célját. Tender Buttons című kötetében „csendéleteket” akart az írónő az olvasóknak adni, mégpedig a szó eszközét felhasználva olyan modorban, amely – a festészet terén – Braque vagy Picasso alkotásaival hasonlítható össze. Ezek a rövid lélegzetű képek leleményesek, és modorosak, de nem értékesek. Gertrude Stein ezt a művét „költeménykötet”-nek nevezi. Four Saints in Three Acts című operalibrettójához, amely stílusához következetesen hipermodern, Virgil Thomson amerikai zeneszerző nagyon is konzervatív, liturgikus zenét komponált. A történet, amely a mennyországban indul, s a mennyországban fejeződik be, Szent Teréz és Szent Ignác kettős lelkét ábrázolja, s alapgondolata a spirituális egység megteremtése. Az operát 1934-ben sikerrel játszották; jómagam nem láttam, tehát nem szólhatok hozzá. A „The Autobiography of Alice B. Toklas” című önéletrajza Gertrude Stein legvilágosabban megírt műve. Az írónő, aki 1872-ben született a pennsylvaniai Allegheny városban, s fiatal éveiben Bécsben és Kaliforniában élt, s 1903-ban Párizsban telepedett le, gúnnyal és fölénnyel s harcos könyörtelenséggel ír élményeiről, tapasztalatairól, a különböző írói és művészi mozgalmakról, amelyekben közvetve vagy közvetlenül része volt. Munkája olyan dokumentum, amely az utókornak alkalmat ad majd azoknak az esztétikai és emberi szempontok megértésére, amelyek a huszadik század eleje óta az európai és amerikai írókat foglalkoztatták.