Folyóiratok

Kalangya, V. évfolyam (1936. június–július) 6–7. szám, 353–468. p.

Volt egyszer, valamikor régen egy vándor hegedűs. Olyan szegény volt, hogy a templom egere megsértődött volna, ha hozzá hasonlítják. Szél fújta, eső verte, ahogy a világot kóborolta. Nem volt egyebe nótás szívénél meg arany szabadságánál. De ezeket aztán nem adta volna oda semmiért.

Hát egyszer a hegedűs elvetődött egy nagyúrnak az udvarába. Természetesen ottan ünnepséget ültek, éspedig a nagyúr leányának a neve napját. Sőt a beavatottak tudták, hogy másra is készültek.

Ugyanis, mint nem az első mesében, itt is úgy volt, a szépséges kisasszony igen válogatós volt a kérőkben. Egyre-másra kosarazta ki a környék legdaliásabb ifjait úgy hogy, édes atyjaura már-már attól tartott, hogy ha tovább finnyáskodik, pártában marad. Ez mindenképp szégyen lett volna rangjára és nevére, így tehát névnapja előtt így szólt lányához:

Kedves lányom, ez az utolsó eset, hogy gondoskodtam róla, hogy hetedhét ország daliái csődüljenek az udvaromba. Ezúttal okvetlenül elvárom tőled, hogy férjet válassz magadnak közülük.

Ebbe a kisasszony is beleegyezett.

Éppen javában állt a muri, mikor a mi szegény, kopott hegedűsünk kopogtatott be a kastélyba.

Nahát a fülemülének sem nézik a szerény tollát, az ágról szakadt hegedűst beengedték, hogy énekeljen a vendégek felvidítására. Nem bánták meg. A hegedűs oly andalítóan, oly édesen zengette meg egyik dalát a másik után, hogy a nagyúr udvari költője sárgaságba esett az irigységtől.

Ez még semmi. Hanem azt tessék elképzelni, hogy a szépséges kisasszony egyszer csak így fordult oda ura atyjához:

Nos, drága atyuskám, azt parancsoltad, hogy ma utoljára férjet kell választanom magamnak. Íme, itt van ez az énekes, így még soha senki el nem bájolta a szívemet. Az övé akarok lenni.

Hüjha! Sejtik erre a nagyúr megrökönyödését. Hogy így, meg amúgy, és erre, meg arra, teremtette!… Hiába! A kisasszony nem akart tágítani. Vagy az idegen hegedűs, vagy senki más. Inkább elemészti magát.

Mit volt tenni szegény nagyúrnak, el kellett vállalnia vejéül az ágrólszakadt hegedűst. Mindössze egyet kötött ki azonban nagy szilárdan. Ha már így a családjába emeli ezt a csavargó énekest, hát méltóvá kell lennie erre. Oda kell csapnia a sutba a kobzát, többé [418] nem cincogni rajta, hanem helyette kardot suhogtatni a kezében. Daliává válnia.

Így is történt. A hegedűst cifra fényes gúnyákba öltöztették, a padlásra rakták a kobzát, és mindenképpen úri leventét fabrikáltak belőle. Azt nem kérdezték tőle, hogy neki magának tetszik-e ez? Elvégre nagyobb szerencsét tíz javasnéni sem jósolhatott volna neki.

Pedig hát, ami a boldogságot illeti, az ügy nem egészen volt rendben a mi hegedűsünknél. Mert tény, hogy a kisasszony nagyon megbabonázta az ő szívét is. De már a feszes fényes élet sokkal kevésbé. Márhogy például mindig ő hallgassa ezentúl, hogy az udvari költő neki énekel. Nem, ezt nem bírta ki. Képzeljék el, akár egy kanárit küldenének énekleckékre a varjúhoz.

Mi lett a következménye? Csak az, hogy egy szép napon a hegedűs megugrott a kastélyból. Inkább kellett neki az arany szabadság minden pompánál.

No tessék, erre a második botrány a szegény nagyúr fejére. Nem elég, hogy vejének fogad ilyen gézengúzt, hanem hogy az faképnél hagyja gyönyörű lányát, és kegyeit kikezdje. És még csak ez. De az a szívet hasogató jajveszékelés, amit a kisasszony művelt a hegedűs után! Az nem is szó, hogy a követ is megindította volna. Az összes divatáru üzletek csak zsebkendőt szállítottak a kisasszony könnyzuhatagjainak. Szegény atyját kétségbe ejtette. Hiszen úgy látszott, belesorvad a kegyetlen szégyenébe és bánatába a kisasszony. Ez volt a legnagyobb baj!

Hasztalan próbált meg a nagyúr mindent, hogy kedves, egyetlen lányát megvigasztalja. Nem segített semmi. A kisasszony napról-napra csak a hegedűst akarta, senki mást és semmi mást. Viszont a nagyúr hiába menesztett száz és száz fogdmeget a hegedűs nyomába, sem hírét, sem hamvát nem hozták. Rettenetes volt a helyzet.

Végül is a nagyúr legöregebb tudósa sütött ki teméntelen pandektáiból egy csudálatos szentenciát az ügyre. Ez pedig így hangzott:

Meggyógyulhat a kisasszony, s visszatérhet hozzá szerette hegedűse újra, de csak abban a percben, amelyikben nem fog rá gondolni többé.

No ez szép! De hogyan lehessen ezt véghezvinni! Hiszen épp azon múlt minden, hogy a kisasszony egy percig sem tudta elfeledni szerelmesét. Mit tegyen hát? Megkísérelt a nagyúr is, a kisasszony is mindent, hogy a tudós szentenciája beteljék. A kisasszony egyeben sem tépelődött, és töprengett egész nap, hogyan ne tépődjék, és töprengjék többé azon, amin folyton töpreng. Nagy vigasságokat rendeztek. A nagyúr a világ minden kóklerét és szemfényvesztőjét odacsődítette a kastélyba, hogy azok felejtessék el a kisasszonnyal a hegedűst! Mindhiába!

Hogy mi lehet ebből a nagy kalamajkából? Nagyon kíváncsiak? Nem előbb arra-e, hogy mi lett a hegedűsből a parádés élete után? Mert előbb itt ennek kell jönni. [419]

Hát a hegedűs, aminthogy meg volt róla győződve, hogy a nagyúr kegyetlen bosszút igyekszik majd venni rajta, hogy csúfságban hagyta lányával, és üldöztetni fogja őt, azért nem igen mert mutatkozni többé más udvaroknál, népesebb helyeken. Inkább az erdőt-mezőt kóborolta. Amint így bujdokolt, utoljára is az történt vele, hogy egy csomó gonosz zsivány kezébe esett. Ezek ott laktak egy nagy erdő kellős közepében, egy sziklaodúban.

Bezzeg, ha nem kellett a hegedűsnek a finom előkelő élet, most aztán volt módja a lakolásban. A zsiványok bizony tízfontos bilincset akasztottak a csuklóira, és odaláncolták a sziklájukhoz vele. Ott kellett neki fújni a mulatságaikhoz a vidám ropogósokat. A könny csepeghetett hozzá a szeméből. És bánkódhatott, hogy megszökött a nagyúr édes, szép lányától. Váltig sóhajtozott most utána. És ha a zsiványok kalandokra mentek, és egyedül hagyták, akkor egyetlen hűséges barátjával, a kobozával sírta el keservét a szélnek. Az erdő messze visszhangos volt panaszos énekétől, s talán soha olyan szépen nem szóltak azok, mint most.

Így persze nem maradhatott ez a dolog. Hogy a nagyúr lánya amott, a hegedűs meg emitt emésztődjék egymásért. Mert minek mese akkor a mese, ha boldogtalanság lenne a vége.

Egyszer a nagyúr egy nagy vadászatot rendezett, és persze szépséges lánya is jelen volt, ha tán ezzel sikerülne elfelejteni a szomorúságát. Hát amint az erdő mélyén megpihen a kisasszony kíséretével, egyszerre csak csodás énekhangra fülelnek fel mindannyian. Oly szép, oly megindító, oly megríkató volt ez az ének, hogy… nos hát, mit mondjak egyebet?… hogy a kisasszony egyszerre elfelejtkezett mindenről, magáról a bánatáról… És ha még erre is felteszem, hogy nem találják ki a többit, ez gorombaság.