Folyóiratok

Kalangya, VIII. évfolyam (1939. október) 10. szám

Kázmér Ernő: A lélekelemzés egyéni, társadalmi és irodalmi hatóerejéről

– Sigmund Freud emlékének –
Londoni lakásának csendjében, ahová a hadijelentések és a békeajánlatok zaja aligha szűrődhetett be, néhány héttel ezelőtt elhunyt Sigmund Freud, az öntudatlan lelki világ talányának kutatója és felismerője.
A századforduló leigázta a természeti erőket, és a technika szolgálatába hajtotta. Erre az anyagias erőviszonyoknak és a társadalmi rendnek hatalmas átalakulása következett, amely az egyénnek jobb életviszonyokat és kellemesebb életformákat nyújtott. Egyre szélesebb arányokban fejlődik a természeti adományoknak hasznosítása, a természettan, a vegytan és az élettan eredményeinek a társadalomtudományokba való építése. Az új század társadalomkutatói ezeknek az eredményeknek hatása alatt az emberiségnek minden anyagi és szellemi visszahatás alóli teljes felszabadulását várták. De míg a társadalom és az egyén külső világára a természettudományoknak nagy befolyásuk volt, addig az ember belső, lelki világának tudományos és gyakorlati orvosi vizsgálata még gyermekcipőkben mozgott. Néhány kiváltságos tudósnak és kutatónak tudható be, hogy az induló, hatalmas iparosodási folyamatnak mindent elnyomó hatása alatt a lélektan nem süllyedt az élettani ismereteknek teljesen alárendelt jelentőségű szakává. Az okfejtő anyagelvűség uralkodó felfogása kedvezett annak a kísérletnek, hogy a lélektant a maga mindent legyűrő és türelmetlen hatalmának szolgálatába hajtsa. Felállította megingathatatlannak tartott tételét, hogy minden emberi cselekvés legfőbb lelki mozgatóereje az anyagias érdek. A lelki jelenségekkel akkor még csak a kísérleti lélektan foglalkozott. Eszközei csupán a megfigyelés és a sovány eredmények szorgalmas feljegyzései. Az emberismeret és a jellemtanulmány kívül maradt a természettudományon. Minden jel arra mutatott, hogy a lelki összeütközések és a lelki behatások ösztönindulatai valóban a társadalomtudomány anyagias szempontjaivá válnak. Stuart Mill tapasztalati lélektani vizsgálódásai elakadtak. Wundt a lélektant az élettani kutatás egyik függvényének látta, és a nagy gondolkodóknak, így elsősorban Schopenhauernek és Nietzschének töredékes lélektani meglátásai inkább szemlélődő ráeszmélések, amelyek az esetleg nyomukon haladó gondolkodóknak szellemi útmutatást aligha adhattak. A léleklátásnak ösvényeihez végre is csak a klinikai gyakorlat, a lelkiismeretes orvos töprengő tanulmánya vezethetett el. A lelki betegségeknek egyik leggyakoribb fajtájából, az idegbajból, annak jelenségeiből és az egyéniségnek sokszor ellentmondó tüneteiből [465] már a múlt század utolsó évtizedében megállapították, hogy az emberi lélek szövevényei ezen a kóros állapoton át alaposabban kitapogathatók. A strassburgi Janetnak kísérleti hipnózisa sok hisztériás betegnél egyéniségük alapjaival merőben ellentétes állapotot váltott ki, s ezzel a tudatukban beállott hasadás megállapíthatóságával az elmélkedő és a mélyre néző elemző lélektannak, a pszichoanalitikának kezdő nyomait tárta fel. Ugyanebben az időben a párizsi Charcot és Bernheim tanárok oldalán egy fiatal bécsi orvosnak, Sigmund Freudnak módjában volt, hogy elmegyógytani tanulmányaival kapcsolatban az akkor elterjedt hipnózis-kezelésen át a léleknek öntudatalatti mélységeit keresse. Az ahhoz vezető útra azonban akkor még nem tudott rátalálni. Párizsból hazatérve, Joseph Breuernek, egy bécsi orvoskollégájának beszámolójából arról értesült, hogy egy hipnotikus kezelés alatt álló idegbajos nő a hipnózis állapotában minden kényszer nélkül beszélgetni kezdett. Életének egyes szakaszaiból olyan részleteiket mondott el, amelyekre éber állapotban nem is emlékezett. Egy kis idő múlva Breuer azt vette észre, hogy az ilyen kibeszélés után a beteg megkönnyebbül, hisztériás tünetei is javulnak. Így az orvos arra a feltevésre jutott, hogy a közölt életélmények és a betegség tünetei között valamelyes összefüggés lehet. Ezért Breuer a hozzáfordulókkal most már tervszerűen elbeszélgetett, s betegeit ehhez a sajátságos, lelki gyónáshoz valósággal hozzásegítette. Ebben a breueri, gyakorlati, orvosi módszerben a fiatal Freud a léleknek öntudatalatti mélységéhez vezető útra bukkant, és észrevette azt is, hogy onnan a lélekkutatás tudományának beláthatatlan távlatai nyílnak. A „Salpétriére”-ben, a párizsi sínylődök kórházában abban az időben a hipnózissal tovább kísérleteztek. Egész sereg olyan pácienst figyeltek meg, akiknek két vagy három „én”-jük is volt, amelyek azonban nemcsak hogy nem tudtak egymás cselekedeteiről vagy vágyairól, de mindegyik „én” egymástól merőben elütő jellemre mutatott. Máig is érthetetlen, hogy az elmegyógytan tudományának párizsi úttörői, akikre a világ tudományos élete büszkeséggel gondolt, még a „kinevelt” több énű beteg kezelésénél sem jöttek rá arra, hogy a tudathasadás nem valami tudományos vagy kórtani különlegesség, hanem az emberi lélek lényeges sajátossága, az öntudattal szinte teljesen egyenértékű olyan komplexum, amelynek a tudattól kísért jelenségekkel semmi kapcsolata sincs. Ezek a komplexumok az öntudatlan lelki világ kitevői voltak. Első felismerője: Sigmund Freud.
1900 tavaszán a Breuer íróasztalában heverő kórtörténeti feljegyzésekből alakult ki Freud előtt az egészséges és a beteg lélek vizsgálatának az a gyakorlati módszere, amit ma lélekelemzésnek nevezünk. Ettől az időtől kezdve egymás után jelennek meg Freud munkái így a hisztériáról, az álomról, a lelki betegségekről, a nemiség elméletéről és az idegbaj tanáról. Minden művében hangsúlyozza, hogy elvetette az intuíciót. Módszere kialakításánál egyedül a tapasztalatot fogadta el. Így is ért el tulajdonképpeni céljához, a lélek valóságtartalmának teljes megismeréséhez. Freud tehát empirikus. [466] Kísérnek bennünket, és későbbi éveink sok erkölcsi összeütközésében szerzett további vágyakkal hurcoljuk életünket. Ezek az ébrenlét erkölcsi fegyelme alatti öntudatlan, egyre szaporodó, elnyomott, valóban súlyos lelki terheket jelentő vágyakozások el abban látja, hogy a tudatalatti lelki tartalmat az egyéni élet tudatosítsa, és a tudatalatti indulatok, a tudat világosságában szétfoszoljanak. A szellem és a kultúra világában tehát Freud is az embertani folyamatnak nagy racionalistája. Éppen úgy, mint azok a nagy társadalmi újítók, akik nem tartottak igényt arra, hogy az egyén lélektani jelenségeit törvényekbe foglalják, de a társadalomtudományban megszüntetett egyén helyébe lépő tömeg tartós és nagy történelmi változásainak eseményeinél, a lélek fellobbanó és gyorsan kialvó indulatait mint a gazdasági érdekek és az eszmei formák szellemtani és társadalmi lelki elemeit tiszteletben tartották.
Négy évtizede, tehát Freud fellépése óta tudjuk, hogy a tudatra nézve kínos átélések az automatizmussal a lélek olyan rekeszébe kerülnek, ahol tudatosságukat elvesztik. Ez a rekesz a tudattalan. A tudattalan tehát nem bonctanilag is meghatározható terület – a Freud előtti lélektan sokáig ebben a tévhitben volt –, hanem az a kellemetlen, sokszor kínzó képzet, amit el kell űzni, el kell fojtani. Ezek a kínos képzetek tulajdonképpen nem mások, mint a lélek öntudatlan rétegeiben felgyülemlett gyermeki és ifjúkori amorális ösztönök, kezdetleges képzetkomplexumok, az én gondolati, erkölcsi és esztétikai összhangját zavaró lelki kórságoknak, megfékezett szenvedélykitöréseknek maradványai. Mint az izmosodó fán az átélt évek évgyűrűi, az emberi lélek bensőségére fonódnak. S amikor a nemes tölgy kérgét lehántva a fejsze csapásától elzuhanó törzs belseje megmutatja a maga évgyűrűit, úgy tör fel az orvos óvatos irányítása mellett a lélekből is az a sok szenvedés és kínzó visszaemlékezés, amelyeknek kórokozóit majdnem kizárólag a szerelmi életben szerzett benyomásokban és különféle vágyrezdülésekben sikerült megtalálni. Gyakori a vád, hogy mint az álomanyagot, úgy a nemi mozzanatok kórokozó jelentőségét is Freud túlbecsülte. A Freud-ellenes irodalom soha sem titkolta, hogy egyéb lelki izgalmak képződését és elfojtását kísérő tanulmányait többre becsüli annak az autoerotizmusnak vizsgálatánál, amelynek erős elfojtása főleg a kamaszkor nemi vágyakozásainak áradatában olyan lelki zavarokat és fejlődési gátlásokat okoz. A freudi tan szerint, az álmok, a lélek tudatalatti részeinek legérdekesebb megnyilvánulásai tulajdonképpen jelképek. Az álomtartalom képei, amelyek mögött éppen úgy kísért az öntudatlan vágy, mint azokban a lelki idegbajban szenvedő betegeknek elemzésében, akiknél a kórokozó erő a feljegyzések szerint többnyire a nemi élet valamelyes zavarából keletkezett. Az álmokban szereplő vágyak legnagyobbrészt olyanok, hogy tudatunkban szégyellnők magunkénak vallani. Ezért, ha gondolatainkban felmerülnek, igyekszünk azokat elnyomni. Még ma is korunk velejárója, hogy ösztöneinket és vágyainkat, valamint vágyakozásainkat megvalósító álmainkat szégyelljük. Mégsem tudunk tőlük megszabadulni. [467]
Freud tanításának döntő indulatait a tudatalattiságból, a lélek titkos kamaráiban kialakuló ösztönök és vágyképzetek ősanyagából kapja. Ezek a mélyből jövő tudattalan ösztönzések a tudatosítás állapotára törekednek. A freudi tan az emberi lét legfőbb törekvését alváskor álomképekké fejlődnek. Legtöbbször úgy, hogy beteljesednek. Olyan vágyak ezek, amelyek erkölcsi világunkkal sokszor éles ellentétben vannak. Nemi, bosszúállási, sőt gyilkossági vágyak. Az öntudatlanunkban tovább élő gyermeki lélek termékei. Amikor Freud az álmok helyes értelmezését, helyesebben a szimbólumok képzettartalmát adja, tulajdonképpen gyermeki létünk lelki alkatán át visszamegy az „Én”-ig, az Ősvalamiig és a lelki életnek olyan fontos elemzését adja, hogy az álomfejtés a lélektan kezdő korszakának egyik legjelentősebb állomása.
Mindezt előre kellett bocsátanunk, hogy a lélekelemzés szerepét és a tudományok hierarchiájában betöltött jelentőségét megértessük. Freud előtt a lélektani tudomány abban a sajátos állapotban volt, hogy tulajdonképpeni tudattalan célja az igazság elhomályosításában merült ki. Nem voltak eszközei a helyes felismeréshez! A lélekelemzés tudományos jelentősége abban az érzelmektől, elfogultságoktól mentes valóságakaratban van, hogy kollektív lélektant adjon. Az emberiség ősi és az egyén gyermekkorából kioldható végtelen léleklátást, amely nem bölcselő, nem történeti és nem is esztétikai hajlandóságból, hanem abból a szigorúan tudományos lelki alkatból fakadt, amely társadalommagyarázó kísérleteiben sokszor történelemellenes. Így a „Totem és Tabu” az őstársadalom fejlődését nem a gazdasági vagy a szellemi szabályokon alapuló társadalmi munkán át, hanem a nemi ösztönökön alapuló tudattalan tényekből keresi. Így vált közismertté Ödipusz-komplexusa, amely nem más, mint egy nemi megalapozású modern mitológia. Ugyanilyen szempontok vezetik a modern háború okainak megjelölésénél is. Szerinte a háborúnak indító okai: sem gazdasági, sem uralmi szándékok. A végső ok az egyénben van. Az ember rombolási vágya, a halálösztönnek ez a csökevényes tartozéka, amely mint a legősibb élettani ösztön, kiélésre törekszik. Ennek alapján a társadalmi ősrétegekben lerakódott, továbbélő fejletlen szadizmus tenyészti ki a háborút, s így a társadalom megszervezett támadó szándékában az egyén jellemvonása a döntő. A történelmi anyagelvűségnek a háború kérdésében ellenkező álláspontja van. Éppen ebben az ellentétben mutatkozik meg legélesebben az a bizonyosság, hogy Freud lélektani ismeretelméleti és logikai felfogása teljesen letér a marxizmus útjáról, és ha felismerése, mint már fentebb valahol mondottuk, tárgyilagos valóságból fakad is, ezen a látszólagos összefüggésen túl a lélektan valóban csak a tudomány forradalma. A polgár lázadása az ösztönök ellen, amelyektől szabadulni akar. Freud maga írja valahol, hogy az emberi önhittséget három nagy sérelem érte. Először, amikor Kopernikusz bebizonyította, hogy a Föld nem a világ közepe, másodszor, amikor Darwin rámutatott arra, hogy az élők világában az ember nem külön világ, s harmadszor, amikor a lélekelemzés bebizonyította, hogy az ember nem ura saját lelkének. [468] Ennek a bizonyosságnak a kísérleti anyaga az ember. A teljes ember. A maga állati, lélektani értelemben vett tevékenységével és minden szublimált származékával. Ezért téves az a mindinkább divatosabbá váló kísérlet, hogy lélekelemzésről mint világfelfogásról beszéljenek. A lélekelemzés egy szigorúan tudományos módszer. Éppen úgy nem lehet ellene eszmei harcot folytatni, mint ahogy például az ortodox marxizmus minden makacs küzdelme megtorpan Mach természettudományos vagy Bergson lélektani bölcselete előtt. A lélekelemzés tehát mint tudományos módszer minden olyan tudományban érvényesíthető, amelynek vizsgálódási tárgya az ember, vagy az ember bármily szellemi terméke. Az anyaggal szemben a lélekelemzés érzéketlen. Ezért a technika is távol esik tőle. Csak az Ember érdekli. Mindaz, aminek kialakulásában az embernek jelentős szerepe van. A mítoszok felé éppen olyan mély érdeklődéssel fordul, mint a modern irodalom minden műfaja felé is, mert hiszen ezek vágyakat, érzelmeket, indulatokat fejeznek ki.
A tudományon és a klinikai gyakorlaton túl a freudizmus felfedezései az irodalomban is messzemenő átértékelési folyamatot indítottak el. Tulajdonképpen az irodalom őse a lélekelemzésnek, mert hiszen az elmúlt századokon át a lélektant az irodalom helyettesítette. Míg a múlt század anyagiassága az orvostudományból valósággal száműzte a lélektant, addig az irodalom nagyjai a lélek minden válságát hatalmas erővel és szenvedéllyel tárták fel. Igaz, hogy a korok álszemérmessége, a dogmák, és a tekintélyek tisztelete az irodalmat sokszor letérítette a léleklátás igazi útjairól, de Rousseau valamennyi műve, a XIX. század francia irodalmának nagy lélektani regényei, így Stendhal Rouge et Noir-ja, Flaubert Bováryné-ja, vagy Dosztojevszkijnek epileptikus rohamaiban írott látomásai a későbbi elmeorvostani kutatások számára fontos adatokat szolgáltattak. Freud fellépése és a lélekelemzés tudományos és gyógyászati jelentősége a francia irodalomra különösképpen hatott. Nem volt csoda. A lélekkutatás orvosi módszereit maga Freud is Párizsban tanulmányozta, és Bergson óta a francia szellemi élet a lélektannal mindig behatóan foglalkozik. A kimondott elemző Proust minden valószínűség szerint nem tudhatott Freudról, mert sem a saját, sem pedig kortársai feljegyzéseiben ennek semmi nyoma sincs. Századunk irodalmának csodálatos trouvaille-je, hogy amikor Freud a lélek sérüléseiből a lélekelemzés módszeréig jut, akkor Proust a szavak és az álmok segítségével és a könyörtelen önleleplezés szenvedélyével a lélek legtitkosabb parányaiból és aprólékos, rendetlenül egybehordott emlékképeiből, a tüneti lélektan nagyszabású regényét írja Gide regényeinek főalakjaiban sok a titok, a nem természetes szerelem. Tetteik mélyén az a tudatalatti ösztönerő kísért, ami a lélek útvesztőiből jut fel, és lesz valósággá.
Duhamel, az orvos-író már korlátlanul a lélektani kísérlet híve, és regényei fő alakja: Salavin, a kisebbségérzetével magányba menekülő tragikus figurának valóban jellegzetes klinikai kóresete. Jean Cocteau védekezik a freudizmus ellen. A mai íróknak a kö[469]vetkező mindennapi imádságot ajánlja: „Istenem, szabadíts meg engem századunk betegségétől, és óvj meg a freudizmustól”. Közben megírja a Les enfants terribles-t, az ész és a célszerűség világától teljesen elzárkózó gyermekszobaregényt, amelynek lakóit, a fiút és nővérét minden szerelemnél szenvedélyesebb testvéri szeretet kapcsol egymáshoz. Amikorra felnőnek, tragikus életüket akkor is a végzetes gyermekkor áthatolhatatlan homálya és rendetlensége irányítja. Mauriac, a nagy katolikus regényíró büszke arra, hogy mint korának új regényírói, ő is Proust és Freud követője. Szenvedéllyel és bűntudattal küzdő lélekrajzain át sokszor találjuk magunkat azokkal a lélektani csodákkal szemben, amelyeknek alapos elemzése inkább a freudizmushoz, mint a katolicizmus gyökereihez vezetnek. Julien Greent, az amerikaiból lett francia regényírót sokat kísérti a hasadt lélek kétéletűségére teremtett tragikus ember pusztulása, akinek sorsa ugyanarra a lélektani csodára mutat, mint Shakespeare kísértetei vagy Dosztojevszkijnek egyszerre tépelődő, angyali és ördögi alakjai. A francia regényirodalom valóban telítve van freudi motívumokkal, és Céline nyomorrészleteiben vagy Du Gard nagy novellájában, az Afrikai vallomásban annyi a freudi léleklátás, hogy annak módszerei nélkül aligha íródhattak volna. Az angol irodalomból James Joyce az, aki Ulyssesének alakjaiban a lélekelemzés izgalmas érdekességű magyarázataival azonos sajátosságokra mutat, és megfigyeléseit mindig a léleklátás fonalaira fűzi. D. H. Lawrance már tudatosan freudista író, alakjai a tudattalan ösztönök hatása alatt élnek. Később maga is megpróbálja, hogy az ösztönök titkos kamarájáig jusson. Abban az időben írja érdekes lélekkutatási tanulmányát is, a Psychoanalisis and the Unsconscioust. A fiatal Aldous Huxley világműveltsége – ha csak átmeneti időre is – szintén nem kerülhette el a freudi hatást. A Eyless in Gaza figyelmes olvasója észrevehette, hogy a történészeket szeszélyesen felváltó időszakok váratlan fordulatain át mindig a lélek lemeztelenített ösztönéletére mutat. Az amerikai irodalom nagy freudistája: Shervood Anderson a társadalom lekerültjeinek szexuális életében tiszta, valóságos elemző módszerű kórtüneteket ad.
A német irodalom szorosabb, szinte vérségi kapcsolatba lépett a freudizmussal. Amikor az új német naturalizmus kimerült, szívesen fordult kórtani tünetek és a lélekelemzés talányai felé. A lélekelemzés erősen felfokozott nemi jellege az elnyomott szexuális vágynak, a libidónak megannyi torzformája az új német regényirodalomnak valóságos tudományos felkészültségét vetette meg, amely csakhamar odáig fejlődött, hogy a lélek legöntudatlanabb rejtekeibe is bevilágított. Thomas Mann Zauberbergjének betegség és tétlenség között élő alakjai, Franz Werfel Nápolyi nővérekjének apakomplexuma és Az érettségi találkozónak elmosódott, ifjúkori emléke valóságos okmányai annak, hogy napjainknak ez a nagyszerű regényírója, a freudi lélektannak, sőt Freud egyik nagynevű tanítványának, Alfred Adlernek egyéni lélektani módszerességével írja regényeit, mint ahogy a néhány [470] évvel ezelőtt elhunyt Jakob Wassermann is a Kerkhoven-trilógiában a legszabályosabb lélektani regényt adta. A freudizmus tudományos leleplezései, a gyermekkor zavaraiból visszamaradt képzetek természetesen a gyermekkel foglalkozó irodalomnak is új területet nyitottak. Colette néhány pasztellfinom regénye és Stefan Zweig első novelláskötete, az Erstes Erlebnis, a magyar irodalomban pedig Márai Sándor Zendülőkje és Komor András A varázslója azok a művek, amelyek a fejletlen képzetből visszamaradt motívumaival valóságos elemző remekek. A magyar irodalomban a freudizmus elsőnek a kritikus Ignotusra hatott, később Molnár Ferencnek néhány színdarabja álomjeleneteinek jelképeiben is fellelhető volt. Babits Mihály Gólyakalifájában, Karinthy Frigyesnek néhány nagy novellájában, Kosztolányi Dezső A véres költőjében, több felejthetetlen élményű versében, s legújabban a fiatal Körmendi Ferenc Boldog emberöltőjében és a Bűnösökben tapasztalhattuk, hogy a lélekelemzés nemcsak a tudósnak, hanem a költőnek is egyre jelentősebb feladatköre. A költői alkotásnak, az életanyagnak és a regényalakok megformálásának egyre jelentősebb segítő eszköze. A lélekelemzés felfedezése előtt is voltak lélekelemző írók – Shakespeare, Goethe, Balzac, Jacobsen, Ibsen és mások –, s éppen Nietzsche hangsúlyozta, hogy a társadalomnak olyan teremtőkre van szüksége, akik egyesítik magukban a papot és az orvost. Az irodalomnak is szüksége van a pszichoanalízisre, de ez csak eszköz lehet. Cél sohasem. Példa erre a francia Lenormand több fülledt drámája, amelyek a freudi lélektan jegyében íródtak, és Grand Guignol-ba fulladtak.
Mint minden úttörőnek, így Freudnak is voltak követői és rajongói, akiknek nagy tábora a freudi léleklátás élettani és kórtani módszerein át a mai lélekelemzés nagyszerű épületét emelték. Wilhelm Steckel, a lelki betegségek előidézésében mutatkozó nemi zavarok mellett a bűnügyi törekvéseknek s az ebből származó bűntudatnak is fontosságot tulajdonít. Vallja, hogy a léleklátást a freudi dogmák még nem zárták le, s hogy a tudomány szabadságával ma már a freudi módszert is túlhaladjuk. Alfred Adler a gyermeknek a felnőttekhez való kicsinységében, az alacsonyabb rendűség érzésében találja a lelki fejlődés komoly sérüléseit, s a társadalomba illeszkedés körüli zavarait. Ezért Adler léleklátása elsősorban oktatói jelentőségű. Arra törekszik, hogy az embert a társadalomban eszményi élettárssá erősítse. Nem nyúl le az ösztönélet töredékeiig, és nem veszi bonckés alá a bűntudatot. Megmarad azon a szűk lélekterületen, amit az egyéni lélektan határol. A lélekelemzés legjelentősebb magyar mestere: Ferenczi Sándor volt, aki mint Freud a nemi élet lelki visszahatásait kutatta, és hű is maradt hozzá haláláig, ahová hat év utána, most a Mester is követte.
A freudi léleklátásból kisarjadt újabb tanok ma már túlhaladták a lélekelemzést. Valóságos szintézissé, lelki gyógymóddá szélesültek. Elérték a lelki beteg titkos életvonalát, s a lelki háttér teljes feltárása után hozzásegítik a beteget, sőt sok esetben [471] az egészséges embert is ahhoz, hogy a nemihez, társadalmihoz és a munkához való helyzetét felismerve lelki elferdüléseit maga javíthassa. Megtanítottak bennünket arra, hogy lelkünk minden mankóját elvetve szabadon élhessünk. „Ismerd meg magadat”, ebből az ősrégi életelvből fakadt a freudi tan biztató zengése, hogy meghozza a lelkünket béklyóba szorító bilincsek lehullását. Az élete magas korában menekülésre kényszerült agg tudósnak halála előtt megadatott a ritka alkalom, hogy a világban széjjelszórtan élő követőinek és rajongóinak kis csoportját fogadja, és hozzájuk intézett pár, keresetlen szóban, mint a bibliai Mózes a hegyről számba vegye élete nagy munkáját, tanának eredményeit, és rámutasson a léleknek arra a területére, amely még megmunkálatlan maradt. Az ő munkája termékeny, igaz munka volt. S mint egyik objektív csodálója, Stefan Zweig mi is idézzük Gothét, aki Freudhoz hasonlóan ugyancsak nyolcvanhárom éves korában halt meg: „Was fruchtbar ist, allein ist wahr.”

Oldalszámok: 34