Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. június) 6. szám

Majtényi Mihály: Bácskai vásár

Vásár lesz, – hallottam tegnap.
Aki mondta, sóhajtott hozzá, nem tudom miért. Talán az élet múlását hozta emlékébe a pár szó vagy csak így tanulta apjától, hogy sóhajtani kell ilyenkor.
Magyarhon lakosságának kilenctizedét úgy nevelték, hogy a vásár nagy-nagy dolog és a szó hallatára mindenki felfülel, mert azt érzi, hogy köze van hozzá. Akár Szent György napjára esik, akár Szent Mihály napjára, vagy a tüzesszekerű Illés ünnepére, valami évszak kezdetét, csúcspontját vagy múlását hirdeti: meg kéne állni egy pillanatra, ezt érzed mögötte.
*
Este még csak olyan a sok sátor, mint a csontvázak. Deszka és léc, ponyva még nem került rájuk. Karbidlámpák koncentrált vakító fényénél folyik a rakodás. Puffan a mesterláda, a vásáros célhoz ért ismét.
Mindig tűnődtem, micsoda titokzatos rendosztás az, amelyik a sátrak helyét kijelöli, egymás mellé kényszeríti a rőfösöket, susztereket, ruhásokat, csoportokba szakmák szerint. Honnan tudja az idegen vásáros, melyik az ő helye éppen?
Bujkáló gyertyafény lobban egy láda tetején. Ezek már helyben vannak, ponyvát terítenek. Huszonnégy órára megveti lábát a cég, kiszorít megfelelő köbméter teret, utcát, tavaszt vagy őszt – holnapután eltűnik nyomtalanul. Csak az akácfák suttognak hetekig izgatottan: láttad?
Ők szegények földbegyökerezetten várják örökké a legközelebbi vásárnapot.
*
Sárgaszínű, zsirardi szalmakalapot vásárolt anyám 1914-ben. Színes szalag volt rajta, gumi őrizte, hogy hirtelen jött szél le ne fújja a kalapot. Rövid volt a gumi és alig ért le a legmagasabb kabátgombig, húzta a fejemet lefelé, de nem baj, szél sem volt, de nem baj. Így mentem végig a vásáron, birkózva az átkozott gumival, amely a fülemet is elkajlította.
Emlékszem: két nap múlva leszereltük a gumit és eladtam a Greisingernek cserébe valami bélyegért. De akkor ott a vásáron 1914 júniusában a szalmakalap is meg volt, a gumi is meg volt hozzá és sokan voltunk ilyenek zsirardi kalapban. Topogtunk és tömörültünk a porban, nevettük a vásári árust, aki elhúzott, bánatos hangon nótázott Regula Edéről, az edelényi rablógyilkosról. Nevettük az öreget, mire fölfortyant és rikácsoló, vádoló hangon kiáltozott felém. [252]
– Csak nevessenek. A trónörököst is ilyen szalmakalaposok tették el láb alól!
Aznap történt és énbennem elállt a szívverés. Tudtam, hogy ártatlan vagyok, de fekete gyanú úszott mégis felém. Sietve iszkoltam haza a szörnyű hírrel.
Ez volt a Péter-Páli vásár 1914-ben Bácskában. Az utolsó békebeli vásár és talán az utolsó igazi magyar vásár minden búbánatával, izzadtságával és örömével.
*
Örömmel jelentem, hogy mifelénk a vásár, az országos sokadalom szépen megmagyarosodott ismét. A szerémségi szabók, a szlovén mutatványosbódék és a szerviánus szőnyegárúsok helyét magyar és székely népek foglalták el, a szegedi, halasi és bajai vámkapu őrei alig győzték a sok jegyet kiadni, míg a déli határban a vámosok lábukat lógatták az unalomtól.
Ez is egyik fajtája a honfoglalásnak. A magyar honvéd, a magyar törvény és a magyar kultúra megjelenését nyomon követte a magyar portéka és a magyar vásárok.
Magyarrá lett ismét a bácskai vásár.
Felületes szemlélő talán mosolyog: ejnye, uram, hát a vásár vásár! Nem addig a, de nem ám! Színe és íze van minden dolognak, külön rendje, egymásba gurulnak szépen a tényezők, onnan is, hogy valaki a fülesrelapozott kalendáriumból Kisújszálláson kinézi, hogy délen, valahol Bácskában, Szabadkán mondjuk, Áldozócsütörtököt megelőző vasárnapra esik a nagy tavaszi vásár és készül rá, felkészül sátrával, portékát halmoz. Vagy Békéscsabán, mondjuk, a ruhásboltos külön válogat néhány darabot: ez jó lesz a zentai vásárra! És megindulnak a tájak egymás felé, csereberére.
Istennek hála, benne vagyunk a nagy magyar hálózatban ismét, nemcsak kultúrában, törvényben, de most már a vásárunk is olyan, mint régen volt. Elmaradtak a szerémi, szlavóniai, sőt szlovén árusok, kissé idegenül ható árucikkeikkel – sajnos, a bánátiak is – helyükbe a magyar Alföld felől kocognak szekerek és gurulnak teherautók. Még a Dunántúlról és Erdélyből is jönnek.
Földrajz, politika és történelem ölelkezik abban az egyszerű tényben, hogy Kenyeres János ködmönt vesz kisfiának.
*
Közelebb esünk Közép-Európához. Kevesebb a balkáni szín.
Már maga, hogy az autókorlátozás ellenére a nagyobb árus mind tehergépkocsin érkezik, sejteti, hogy átcsúsztunk egy másik világba. Székely fazék, csipke és hímzés, furfanggal összeeszkábált díszes asztalkák, magyarosabb viselet, – [253]
száz apró jel. Mi itt az Alföldön soha, még idegenben sem szűntünk meg részesei lenni a magyar életformának. De a gyárak tucatcikkei mégsem egészen a mi ízlésünkhöz alkalmazkodtak. Bata-cipőben járt, Tivar ruhát hordott a magyar és Szávát szítt hozzá, nagyokat köpve melléje.
Ha nem lenne háború és áruhiány, még erőteljesebben érzékelni lehetne az ellentétet. Az egészen kirívó keleti jelenségekről, amelyeket a vásár különösen éreztetett, nem is beszélek.
*
Ha a vásár lelke a marhapiac – a pántlika rajta a vurstli.
Mindaz, amit a vásár ősi intézménye talmi szedett-vedettségben produkál, a mutatványos bódék körüli olimpuszi magasságot ér el zajban, hangban és formában. Mégsem szabad mosolygó kézlegyintéssel elintézni ezt a furcsa tömegmákonyt, hiszen a nagyvárosok határain egyenesen krónikussá lesz ez a jelenség: ott kőházakba menekül és az évszakoktól függetlenül érték és időállóan tobzódik a „ligeti szellem.” Városliget-féle minden nagy város mellett van – mért legyen a vásár vurstlija más? Legfeljebb szegényebb és még inkább zörgőcsontú.
Mégis a vásár jódarab és őszinte része az életnek és úgy kell elfogadni osztatlanul, ahogy van, óriáskígyóstul, amely a fejétől a farkáig 28 méter és Elvirástul, akit úgy hirdetnek, hogy ő az eleven talány. Beletartozik a Körhinta és a Magyar Céllövölde. Istenem, mennyi szín, mennyi elevenség és találékonyság! Micsoda meg-megújuló attakok a fillérek ellen, amelyek a lapos pénztárcába vagy zsebbe ömlesztve meglapulnak. Végeredményben nem hinnéd, hogy ez is nemzetgazdasági tényező a „szórakoztató ipar” rubrikája alatt, összesítve pedig komoly, nagy számjegyeket tesz ki a forgalma.
Ez így mind együtt, összegyűrve: ez a vásár!
*
De szálljunk csak le a lóról, férkőzzünk a lelkek közelébe ismét. Aki gyermekkorában nem érezte a vásári forgatag szédületében az erőt, a mozgást és azontúl a kábultságot, sok színnel szegényebb és nem tudja nyitott férfiszemmel sem élvezni a vásári nyüzsgést. Akinek lelkébe azonban beleette magát a furcsa szú – megint mondom: Magyarhon lakosságának kilenctizede ilyen – mindig talál fanyar és groteszk, de mégis őszinte sok csodát a vásárban. Például az enyhén dupla fejűre fotografált saját énjét a vásári fényképésznél vagy telitalálatot a céllövöldében: az ember körülhordozza tekintetét büszkén, látta és hallotta-e valaki?
* [254]
Kábultan talpalok a porban, a fülsértő sok gyermektrombita lármája között. A mézes-bábos szíveket, sajnos, hiába keresem: eltűntek. De itt van Elvira az eleven talány. Ha most bemennék hozzá és kitárnám a tenyerem, ugyan mondja meg, mi lesz velem?
…poros és kicsit mocskos is volt akkor az egész kezem 1914-ben, bátran eléje tettem, leszurkolva előre a hatost a jóslatért.
– Önből tüzér lesz – szólt Elvira – és szívenütött a szó. Először mondták, hogy ön és akkor is azt, hogy tüzér leszek. Csodálkozva emeltem fel tekintetemet az eleven rejtélyre, aki világszép volt, csak úgy ragyogott az arca a zsírtól. Mást is mondott, de arra már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy végül rámförmedt: na eredj már, azért a vacak hatosért eleget beszéltem! Lejárt úgylátszik a hatos ereje: elől ön, hátul – na eredj már, eredj! Mindegy, mégis szép volt. Tüzér ugyan nem lett belőlem, pedig Samu, a planétás papagáj is ugyanezt jósolta – csak gyalogos maradtam és cipeltem a tornisztert örökké. Mindegy. A hiba úgylátszik bennem volt és nem a jóslatban.
Most alkonyatkor, amikor már szakadozott a vásár, ismét találkoztam Elvirával. Kócos volt és öreg, lehet, hogy nem is ő volt. Olyan volt, mint a saját anyja, avagy a saját öreganyja. Oldalt lépett ki a sátorponyva alól felfelé tartotta a kezét.
– Esik, már megint esik, a fene egye meg!
És mérgesen hátraszólt még valamit.
A jövendőt meg tudja ő mondani mindenkinek, azt is, hogy kiből lesz tüzérkatona, de ha esik, azt ő is legegyszerűbben kitárt tenyérrel konstatálja, mint a többi halandó…
Aztán visszament a sátorba és én úgy éreztem, hogy lehullt a függöny közénk örökre.
*
Úgy éreztem magam a vásárban, mint a földbegyökerezett akácfák, akikhez időről-időre eljön a vásár csodája, aztán továbbáll.
A fa öregszik, kérges lesz, aztán egy nap megjelenik egy ember, szöggel és kalapáccsal: kampót ver bele. A kampóra spárgát akaszt, arra meg ráköti árúját. Ő maga lefekszik a fa tövébe és arról álmodik, hogy holnap szép idő lesz.
Mert ezt az Isten adja, az időt. A többi gonddal meg majd csak megbirkózik! [255]

Oldalszámok: 34