Folyóiratok

Kalangya, XI. évfolyam (1942. május 15) 5. szám

Tolnay János: A népművelés nemzetnevelés

Aki a magyar nyelv mélységeibe száll, ámulattal szemléli azt a tenger kincset, ami ott ragyog: azt a csodálatos arányosságot, rendet, egyszerűséget, amellett a legszebb zenét s ami talán a legnagyobb: azt a kifejező képességet, amely hűen tükrözi vissza mindama fogalom képét, amelyet kifejezni óhajt.
De a sok feltáruló kincs között boldog megdöbbenéssel talál egy új csodálatos jelenségre: a magyar szavaknak színei vannak! A magyar nyelv érzékeltető képessége oly hatalmas erejű, hogy alak- és hangutánzás, nemkülönben hangulatfestő zene mellett még színeket is képes festeni az olvasó elé.
Ilyenirányú tanulmányaim folyamán Ezután azon megállapításra jutottam, hogy a mi „fehér” szavunk valóban a fehér színt érzékelteti. Mert az „e” hangzó a tisztaság, a fehérség képét rajzolja az elmélyülő elme elé. A „fehér” szót utánzó több szóból aztán japánmodorú verssel tájat rajzoltam, amely havas és békességes, fehér. A vers ez:
Fehér, fehér…
Minden fehér. Fehér e tél.
Ember, ne félj:
Lelked fehér…
Égbe felér…
Fehér… fehér…
Majd rájöttem arra, hogy a „fű” szavunk is híven tükrözi a mondott fogalmat: mert az „ű” hangzó a zöld színt juttatja az elmélyült lélek emlékezetébe. Talán képzettársítás útján jut az értelem e megállapításhoz. A zöld szín a lélektan szerint a legvidítóbb szín; láttára az embert csodálatos könnyűség és derű szállja meg: lelke dalolni kezd, sőt sokszor ajka is dalt dudorász, fütyül. Amellett a zöld mezőre való emlékezés eszünkbe juttatja azon benyomásokat is, melyeket annak láttása mellé kaptunk: a fütyülő pacsirtát, a fütyülő szántóvető legényt, a fütyülő, daloló, vidám utast… Talán a „fütyül” ige remekül hangutánzó „ű” betűje okozza azt, hogy az „ű” hangzó hallásakor a zöld szín szökik szemünk elé?…
A „fű” szót utánzó szavak sorával hasonló modorban szintén verstájat festettem:
Kizöldült a fű…
S fütyül a sok tücsök. [206]
Én közéjük ülök,
S mint süvöltő tülök,
Velük fölfütyülök:
„Fű-fű… fű-fű… fű-fű…”
…S tündököl a fű!
Az „a” hang viszont sötét hangulatot kelt a buzgó figyelőben. Már e magában is mély hang az estharang szavából még érthetőbben hallatszik ki. Így nem csodálható, ha a mély harangszó akár tényleges, akár emlékezetbeli szavára a barna este borong elménk elé.
E megfigyelésekből kiindulva sok „a”-val sötétszínű kis japánmodorú verset szerkesztettem:
Barna barlang…
…Ajka hallgat.
…Néha alja
Már sokallja,
S halkan kongat.
Nagyharangja:
Bánat-mondat.
Az „í” pedig a tűzlángot utánozza, amely vékony hegyével, sivító hangjával fülünkbe szúr. Ezért a „piros” szavunkban az első, a hangsúlyos helyet, egyben a szógyök hangzóját az „í” képezi. Nem is csoda, hogy ily nagyszerű képfestő szavunk van e fogalomra, hiszen a „pir” szó az emberiség első ismert nyelvében: a szumírban, amely a magyar őstörzse, „fény”-t jelent! A „piros” magánhangzóival rikító versképet rajzoltam:
Piros pipacs:
Vidor gyutacs!
Vihog, rikolt
E sok szirom:
„Bíborpírom,
Ifjon maradj!
S vigadj, vigadj!”
E versképeket egy verssorozatom keretében az újvidéki „Reggeli Újság” még 1940-ben közölte. És mindjárt meg is jegyezte: „E versek is tanúságai nyelvünk ama csodálatos készségének, amely még a színeket is képes érzékeltetni.”
Két év múlt el azóta. Most véletlenül bővebb részletességgel is megismerkedhettem a francia irodalom egyik neves alakja: Rimbaud Arthúr életével.
Csak 18 éves koráig írt az a költő, aztán világnak ment. Bejárta Afrikát, ott majd Menelik császár megtisztelt vendégjeként [207] szerepelt, majd ismét bolyongott tovább és fegyver- és aranycsempészet között, gyalog és teveháton, rablóvezérek társaságában, majd kokain-mámorban kereste életéhez a szükséges izgalmat, hajszolta a „nagy élmény”-t.
Mert, úgy látszik, a költészetben, szörnyű végzetére, nem találhatta meg.
Tüzetesebben áttanulmányoztam tehát e mostoha költészetét is.
És ott a legnagyobb megdöbbenéssel láttam, hogy Rimbaud szintén rájött arra, hogy a hangzóknak színeik vannak! Sőt csodálatosan egybehangzó véleménnyel tudtán kívül is a fenti versképeknek adott igazat: az „e”-t fehérnek, az „ü”-t zöldnek, az „a”-t feketének és az „i”-t pirosnak látta!
S e meglátásait halhatatlan versbe is ötvözte:
Le sonnet des voyelles.
A noir, E blanc, I rouge, U vert, O bleu voyelles.
Je dirai quelque jour vos naissances latentes.
A francia költő bár rájött a hangzók színt érzékeltető erejére, mégsem volt olyan szerencsés helyzetben, hogy e hangzókat a saját nyelvében az illető színt jelentő szóban is fellelhette volna. A „noir”-ban a nyílt „á” már nem adja vissza a mély „a” sötét hangulatát: a „blanc”, „rouge”, „vers” mind éppen azon hangzókat nélkülözik, amelyek az illető színeknek szerinte is leghívebb kifejezői. Míg a magyar nyelv választottsága e téren is kitűnik: híven érzékelteti a körülötte zúgó és ragyogó világot oly pontos ábrázolással, amelynek valósághűségét, íme az idegen-ajkú költő is megérezte és vallotta.
*
…A fájdalmas, kóbor, hontalan életért Rimbaud-t hasonló halál várta: húsz évi bolyongás után végül a marseille-i kórházban kötött ki, ahol mindkét lábát le kellett vágatnia… De még ez sem segített rajta: úgy halt meg, nyomorban, mindenkitől elfeledve.
Amikor mi most reá emlékeztünk, résztvevő kegyeletünket, szerető hódolatunkat küldjük sírja felé, hiszen öntudatlanul is nagy dolgot tett: költői meglátásaival ő is igazolta a magyar szavak színfestő, csodálatos tehetségét, ő is megerősítette a magyar nyelvet fölényes hatalmában, amellyel e szempontból is elsőnek fénylik Európa összes nyelvei között! [208]

Oldalszámok: 56