Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. március 15) 3. szám

Szőnyi Kálmán: Wass Albert: A kastély árnyékában

A regény az író előző kötetének. A mire a fák megnőnek-nek szerves folytatása, – utalásaival a szabadságharcig nyúlik vissza. Az 1848-49-ben üresen maradt Varjassy-palotát az oláhok, élükön a pópával, kirabolják és felgyújtják. A visszatérő gazdának a semmiből kell új gazdaságot és új életet teremtenie. De megteszi. Dolgozik, küzd feleségével együtt, és az elorzott birtokok sorra visszakerülnek a Varjassy család kezére, a lerombolt és felgyújtott épületek helyett pedig felépülnek az újak. Csak a palotát nem építteti fel újra a két 48-as öreg. Elzárkóznak, s a Világossal megalázott és passzivitásra kényszerült nemességünk életét élik történelmi közhelyszerűséggel. Társaságuk nincs, nemzeti ügyekkel nem foglalkoznak. Látókörük, sőt egész világuk is csak addig terjed, ameddig a birtok, azon túl pedig csak vertikálisan: a múlt felé. Határozott körvonalú, jól megrajzolt figurák, a Nagyasszony figurája különösen tökéletes munka, és mégis élettelenek mindketten, sőt élettelen a regény minden figurája, Holló János magyar tiszteletes alakját kivéve.
Pedig Wass Albert igen tehetséges elbeszélő. Nyugodt, s mégis színes hangja könnyen megoldja az elbeszélés nehéz problémáit is; a legforróbb jeleneteknél is megőrzi tiszta csengését, nem túl hangos, de kellő[143]en hangsúlyoz. (Nagyon szépen írta meg azt a jelenetet, amikor a béna Varjassy fiút kiviszik a tanyára.)
Jellemzéseinek mégis helyi, strukturális hibái vannak. Hiszen a jó mű a legcsodálatosabb egység, az eszmei mondanivaló, az alakok súlya és a történés érdekességének egysége. Ha az egyik túlnövi a másikat a felbomlott harmóniában eltűnnek az értékek, és eltorzulnak a legcsekélyebb fogyatkozások is. A kastély árnyékában írójával is ez történt. A vád – mely korunk felfogásában kialakult a XIX. század második felének magyar magatartásáról, – s mely vád Wass Albertet a regény ilyen megírására késztette – elhatalmasodott a figurákon, elhatalmasodott magán a történésen is, s a felborult egységben bekövetkezett a torzulás: a sorrend és a szerepek felcserélődtek, nem a jelenségek és nem az ábrázolt életek bizonyítanak egy eszmei tételt, hanem egy eszmei tételt bizonyítanak történettel és figurákkal. A kor bűnös volt – mondja az író –, s hogy tételét bizonyítsa, azokat, akik a kor felfogását vallják, és aszerint is élnek, bűnösnek rajzolja, de az előbb kifejtett oknál fogva sokkal bűnössebbnek, mint amennyi feltétlenül szükséges lett volna. Márpedig tudjuk, hogy a művészi legkevesebb-legtöbb. A kastély árnyékában alakja – így lesznek írói argumentumok, és éppen mert azok lesznek, elvesztik életszerűségüket, elhitető erejüket: tudjuk, hogy eszközei az irónak, s kételkedni kezdünk.
Az így megrajzolt figurákat állította be Wass egy korrajzszerű eseménysorozatba, amelynek egy-egy részletét alig köti valami is a tárgyhoz, és többé-kevésbé csak arra jók, hogy a korfestés erőtlen színeit élénkítsék kissé. Nincs például semmi jelentősége Kuka Berci, a segédjegyző és Piroska, a postáskisasszony lassan szövődő szerelmének, Franyekné titkos viszonyának a komor téma mellett. Még adomázásnak sem fogadhatók fel e részletek, mint ahogy Makkai Gusztáv nevezi ezeket a Magyar Csillagban: túl szárazak és túl ízetlenek ahhoz.
E zavaró és felesleges epizódokon kívül a regény jól szerkesztett, a részletek franciás könnyedséggel követik egymást, és szervesen beleilleszkednek abba a képbe, melyet az író megrajzolni kívánt. Érezzük, hogy a táj a megismert részletek után egy összefüggő egészet alkot, és az egész megtelik az író egyéniségével. Látjuk a mezőségi buckákat, egy-egy kiemelkedő fával, a nádast, a behavazott országutat, és magunk is átéljük az író tájszeretetét. Ebben a Wass Albert líraiságától átszőtt világban különös élességgel tűnnek szemünkbe a tragikus képek; a főispán, az ifjabb Varjassy báró Európát hordozza a szívében, és kizárja belőle magyar parasztját; Holló János, a magyar pap életének egész munkáját, becsületes lelkének minden hitét odadobja parasztjaiért, és a tűz, mely lelkében ég, elméjét emészti el; bibliát ír, magyar bibliát. (A regény legjobban sikerült alakja. Lélekrajza hű és elmélyült. Az író mesterien követi a figura lelki koncentrációját, egészen addig, amíg ez a koncentráció beteges méreteket ölt, rögeszmévé válik, ugyanakkor pedig a lélek másik fele érzéketlenné a realitások iránt.) S míg az ősi mezőségi föld fölött pusztul a magyar élet, addig az idegen virul. Brencsák, a főispáni jószágigazgató kicsattan az egészségtől, gazdagra lopja magát és megtölti az uradalmat oláhokkal. Az író a lelkét szorongató sivárságban a természetfelettihez, a végzethez fordul; a pópa, aki annakidején felgyújtotta a kastélyt, a megszállottság hideg iszonyatával döbben rá az igazságra; kár mindenért, kár az idegenből kapott pénzért, kár a hitért, nem tudnak otthonra lelni a tájon. De a kimondott igazság süket fülekre talál még ott is, ahol pedig érthetnék szavát. Az élet, az a Wass Albert szerint bűnös 1880-as, 1900-as élet pedig megy tovább a magyar tragédiák egyik legnagyobbika felé, és az író látnoki képessége már elénk vetíti a szörnyű jövőt: a Varjassyak földjén, a mezőségi földön egy rikító, piros cseréptetejű ház áll, és homlokzatán ez az írás: „1920. A. Baciu.” [144]

Oldalszámok: 2125