Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. március 15) 3. szám

Szőnyi Kálmán: Wass Albert: A kastély árnyékában

Az újabb erdélyi regényírás mind nagyobb érdeklődéssel fordul Erdélynek a szabadságharc s a kiegyezés után eltelt ideje felé. Bánffy Miklós Erdélyi története után Makkai Ernyei-trilógiája is ezt a kort tette regénye tárgyává, most pedig Wass Albert foglalkozik vele kétrészes családregénye keretében, s mintha Berde Mária új műve, A hajnal emberei is egy, ezekre az időkre áthajló trilógia első lépése lenne.
A 20-as évek erdélyi történeti regénye nagy történeti példákat, távlatokat keresett a megváltozott erdélyi és magyar sors megoldásához és elviseléséhez. A mostani mintha számvetés akarna lenni: megvizsgálni azokat az utakat, melyek a romláshoz vezettek, hogy a baj még egyszer el ne következzék.
Az a kor pereg le ismét ezeknek a regényeknek a lapjain, melyeket Mikszáth a cinikus derű aranyával tett fényessé, Herczeg pedig a társasági erények mázával kellemessé. Az újabb írók azonban mintha az örökké dohogó Tolnai látását követnék.
Wass Albert első regényében a fák a Bach-korszakban ültetődnek, s a kiegyezésre nőnek meg. Az öreg Varjassy István báró ülteti őket a tanyán, ahová a szabadságharc után húzódnak, mert a kastélyt felgyújtották a „felszabadult” oláh jobbágyok. Elölről kell kezdeni mindent, de a Varjassy házaspár szívós, konok munkája megteszi a magáét: hiába zúdulnak rájuk még a Bach-korszak megpróbáltatásai is, mire eljön a kiegyezés, a birtok újból fölvirágzik. Közben a gyermekek is megnőnek: a fiú képviselő lesz, a leány férjhez megy. S a két szülő ekkor veszi észre, hogy nemcsak a fák nőttek meg, s ők lettek öregek: [140] a világ is megváltozott körülöttük. A nemzet felszabadult a nyomás alól, de elszakadt igazi, gyökeres magyarságától, a földtől és a szótalan alkotómunkától is. Megkezdődik a felhígulás, a parádézás, a szavalás kora. Az apa nem akarta felépíteni a kastélyt: „Mert ott kezdődött a baj – a kastélyoknál. Magasra épültek. Igen-igen emeletesre. Nem lehetett látni. De nem földre, ahol a dolgok gyökere van.” A házasodó fiú első gondja, hogy a kastélyt fölépítse.
Közben a magyar népi erő magára hagyatva porlik a tervszerű oláh rombolásban, fent pedig megjelennek az új típusú magyarok: Sonkoly-Krausz báró s az új földesúr: Pohlenberg. Az egykori bezirker Prosperjeck fiából magyar ügyvéd lesz, s az első állami tanító, Aufbauer úr a magyargyűlölő román dászkál fiával szavaltatja március 15-én a Talpra magyart. Mindenki el van bűvölve, csak a dászkál jegyzi meg: „Nem az a fontos, hogy mit mond az ember… amit érez”, s csak az öreg Varjassy feleli rá: „Még csak nem is az a legfontosabb, sajnos, hogy mit érez az ember. Hanem, hogy mit cselekszik. A cselekedetek döntik el egy nemzet sorsát, nem az érzések.”
A második regény már ebben a világban játszódik. A nemzet az „európai” eszmék és délibábos ábrándok tükrében szemléli jövőjét. Legfőbb büszkesége és törekvése a haladás, a polgárosodás… Ezek megtestesítője Varjassyék főispán fia. Közben a kastély árnyékában s a polgárosodás jegyében idegenek ülnek a falu nyakára: Ázik, a zsidó boltos, Franyek, a jegyző, Brencsák intéző, Bács János, az ispán és az új pópa…
A vezető réteg vaksága, a hivatalosok olimposzi elzárkózása s az idegenek tervszerű munkája aztán egy-kettőre koldusbotra juttatja a falu magyarságát, s azok egymás után adják át helyüket a titkos pénzekkel táplált románságnak.
Csak az öreg Varjassy házaspár látja megtörten, hogy mi történik itt, s Holló tiszteletes, de ők semmit sem tehetnek. Az öregek megkeseredett szívvel térnek sírjukba, hajlékukban pedig csakhamar az oláh ispán üt tanyát.
S a nóta vége? Bács János fia, Alexandru Baciu már a vidék ura lesz, s a főispán még látja, amint oláh katonaszekerek kanyarognak a falu országútján…
Wass Albert regénye korának kétségtelenül egyik legjellemzőbb oldalát ragadja meg, s legsúlyosabb hibáját tárja fel.
A regény számonkérés, de egyben figyelmeztetés is. A haza jó részének felszabadulása s a ránk nehezült nyomás enyhülése pillanatában a múlt példájával óv bennünket attól, hogy újból elfeledkezzünk magunkról, s odaadó munka helyett henye pompázásra adjuk magunkat, nemzetépítés helyett divatos jelszavaknak hódoljunk.
Irodalmi szempontból az első regény a sikerültebb. Az események oly finoman szövődnek benne, mint ahogy a fák nőnek, s az élet folyik. A tempósan alkotó hétköznapok, a lassan múló évszakok üteme a könyvé. Kevés olyan írást olvastam, mely előadásának menetével ily tökéletesen éreztette volna a benne lepergő időt.
A második regény zökkenő nélkül, de kissé nehezen indul. Az egész első kötet eltelik az egymásután fellépő alakok bemutatásával. Valóságos epikai seregszemlében van részünk. A történések a második kötetben játszódnak le. Itt az események sodró erővel rohannak, s egy percre sem vonhatjuk ki magunkat hatásuk alól.
Wass Albert alapjában véve szelíd tanitó, de előadásának van valami szuggesztív ereje: tanításai ellenállhatatlan erővel áradnak a sorok közül.
Az utólagos megfontolás számára azonban némileg gyöngíti a történet hitelét, hogy szereplői a Varjassy család kivételével mind idegenek. Ilyesmi csak elvétve fordult elő, viszont a regény az általános érvényű tétel igényével lép fel. Az írónak igaza van meglátásaiban, de premisszáit rosszul állítja fel. Szerzőnk annál inkább megengedhette volna magának, hogy ábrázolásán lazítson, mert mint a főispán példája mutatja, a magyarság sem viselkedett e korban különbül a Franyekoknál.
Egyébként a regényeket finom lírai fátyolként egységes hangulat lengi át, mely főképpen a stílusból árad felénk. Különösen a leírások hangulatosak. Az író nyelvének egyéni finomságain kívül a nagy mértéktartással alkalmazott tájszavak és szólások adnak üde zamatot és friss ízt.

Oldalszámok: 2125