Rendezvények

 Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim!

 

Nehéz a feladat, nem szoktam még hozzá, de az élet rendje úgy kívánja, hogy kövessük az előttünk járókat, és igyekezzünk tanulni tőlük. Amíg az ember pimaszul fiatal, csak lázad, kritizál, azután idővel megérti, hogy akiket kritizált, a lehető legjobbat próbálták tenni ott, ahol éppen voltak.

 

Váratlanul, talán kicsit túl korán ért el ez a tisztség, de az elődöktől azt láttam, hogy nem szabad megfutamodni, megijedni, csak menni kell előre, és bátran hagyatkozni a körülöttünk lévő fiatalokra, akik hozzánk hasonlóan teszik a dolgukat. Engedjék meg, hogy mindjárt az elején dr. Szöllősy Vágó Lászlóra, mindannyiunk Laci bácsijára emlékezzek. Laci bácsi fáradhatatlanságával, szűnni nem akaró lelkesedésével mutatta a példát nekünk, hogy mi se csüggedjünk, pedig az utóbbi években bizony sokan eltávoztak közülünk, akiknek a segítségére még nagy szükségünk lenne. Burány Béla azt mondta, hogy álljunk most már a magunk lábára. Kicsit bizonytalanul, de próbálunk talpon maradni. De sokszor eszembe jut Bodor Anikó kacaja, tréfás kedve, mérhetetlen szakmai tudása, de sokszor fohászkodom magamban, hogy Anikó, mondd, mit kellene tenniük, hogy még jobbak legyenek, mit mondjak nekik, hogyan énekeljenek, mit tennél, ha itt lennél! De ezzel nemcsak én vagyok így, sokan mások is hasonlóan élik meg azt a hiányt, amit a vajdasági népzenei mozgalom nagy alakjainak távozása okozott. De ami erőt, hitet ad, az a sok fiatal, akiket alig néhány héttel ezelőtt a 28. Szólj síp, szólj! népzenei vetélkedőn, a 17. Kőketánc énekes népijáték- és néptáncvetélkedőn és a középiskolások 24. népzenei és néptáncvetélkedőjén láttunk. Több mint 2000 fiatal, gyermek tett tanúbizonyságot arról, hogy nem volt elvesztegetett idő az, amit ránk fordítottak a vajdasági népzenei hagyomány gyűjtői, mert a felnövekvő generációk féltő gonddal őrzik a zenei hagyományunkat, népzenei anyanyelvünket. Idén megvalósulni látszik az az álom, hogy a különböző korosztályokat megpróbáljuk itt is közelebb hozni egymáshoz. éppen ezért néhány díjazottat meghívtunk, hogy lássa, hogyan kell ezt a kultúrát őrizni, átadni idősebb korban, illetve lássák az idősebbek, hogy igenis jó kezekbe kerülnek hagyományaink. Úgy érzem, egyre nagyobb szükségünk van erre, hiszen újabb hullámát éljük az elvándorlásnak, az asszimilációnak.

 

Szeretném hinni, hinni akarom, hogy fel tudunk mutatni olyan értékeket az utánunk jövőknek, hogy értelmét lássák az itteni életnek, a szürke, reménytelen hétköznapoknak. Ennek része a Durindó és a Gyöngyösbokréta, hiszen ez is egy olyan ünnep, ahol igazán, szívből tudunk örülni egymás jelenlétének.

 

Az 50. Gyöngyösbokréta legyen mérföldkő, legyen egy kapu, ahogy a nyugat-bácskai hagyományőrző falu, Gombos láttatja velünk idén a rendezvényt. Kapu, amin át egy új korszakba lépünk, kapu, amin vissza is tekinthetünk elődeinkre, fellapozhatjuk az emlékeinket, köszönetet mondhatunk nekik, hogy létrehozták azt, amit nekünk már csak folytatni, őrizni, ápolni, továbbvinni kell.

 

Engedjék meg, hogy végezetül segítségül hívjam nagy mestereink gondolatait. Kedvenc gondolatom Kodály Zoltántól: „Az ének szebbé teszi az életet, az éneklő a másokét is.” De hogy a táncosokról se feledkezzünk meg, Andrásfalvy Bertalan gondolatai számomra is hitvallássá váltak: „...a tánc, a játék, az ének, a muzsikálás, egyáltalán a művészeti nevelés létfontosságú szükségletek kielégítését szolgálja. Erre a kultúrára nevelni, tanítani kell az ifjúságot. Kezdődik az anya kisdeddel való játékával, folytatódik a kicsik énekes, táncos gyermekjátékaival, a különféle táncok megtanításával, hogy táncos kedve, közösségi élménye, párja, családja, társasága és hazája legyen majd mindenkinek. Hogy mindenki szorongásmentes, teljes életet élhessen.”

 

Ennek jegyében nyitom meg a Durindó és Gyöngyösbokréta Fesztiváltanácsának elnökeként itt Nyugat-Bácskában, Gomboson a 37. Durindót és az 50. Gyöngyösbokrétát.
 

Szabó Gabriella, a Fesztiváltanács elnöke