Rendezvények

Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlevők, kedves barátaim!

Tisztelettel köszöntöm Önöket hagyományaink ünnepén, aminek külön hangsúlyt ad az örvendetesen növekvő érdeklődés a szellemi kulturális örökség iránt.

A tudományos kutatások egyértelművé tették, hogy a magyar szellemi kulturális örökség jelentős – még azt is meg merem kockáztatni, értékesebb – hányada az egykori Magyarország peremvidékein, az anyaország testéről leszakított nemzetrészek gondozásában maradt fenn.

Az elmondottakat nem vitatva, a szellemi kulturális örökség fogalmát ezúttal a népművészetre szűkítve kíséreltem meg a lehetetlent: számba venni a délvidéki magyarság kulturális kincseit.

Megboldogult feleségem három évtizeden át pedánsan vezetett munkafüzetében négyezernél több dal szerepel; ennyi dallamot/dallamváltozatot dolgozott fel az általa vezetett népdalkörökkel. Nem nehéz feltételezni, hogy a legaktívabb népdalkörvezetőink – köztük az idén kitüntetett Kisimre Szerda Anna és Rontó Márta, de a többiek is – időarányosan hasonló leltárral járultak hozzá népzenei hagyatékunk gondozásához.

A népművészeti táborokban is évente több száz, a táborok 2-3 évtizedes gyakorlatára kivetítve több ezer dalt mentettek át a múltból a jövőbe. És maga a Durindó! Ha leszámítjuk is az első évek útkeresését, az évi 80-100 (4-5 dalból építkező) produkció szerényen számítva is 350-450, az utóbbi harminc év össztermését tekintve legalább tízezer dallamot/dallamváltozatot jelent.

Ó, hát akkor nincs baj – sóhajtottam (volna) fel megkönnyebbülten, ha eszembe nem jut egy régebbi olvasmányélményem.

Az illető tudományos-fantasztikus regény lényege, hogy valamilyen vírus, amelynek nincs ellenszere, sorban semmisíti meg az emberiség minden információhordozóját: a könyveket, a lemezeket, de még a számítógépek memóriaegységeit is. A világ bölcsei a kulturális örökség megőrzésének egyetlen biztonságosnak látszó módját választják: minden nemzet válogassa ki a maga kultúrkincsének legértékesebbjeit: regényeket, drámákat, verseket, meséket, dalokat, zeneműveket stb., és azok mindegyikét tanulja meg egy ember, aki azt köteles még életében megtanítani valakivel. Mert – úgymond – a lángnak nem szabad kialudnia.

És mi vajon hogy állunk – nem a megtanulással, hanem a továbbadással?

Nem a Bodor Anikókra, a Budai Ilonákra, az Olsvay Imrékre gondolok, akik tízezer számra ismerték/ismerik, és pazarlóan szórták/szórják környezetükre a dalok ezreit. Nem is a népdalkörvezetőkre, akik erre tették fel az életüket, hanem a közkatonákra: a népdalkörök tagjaira. Vajon hány dalos tudná felidézni – nem a tíz év előtti, csak a tavalyi Durindó-műsor dalait?

Egy újságíró barátom mesélte, hogy Erdélyben jártában megkérdezett egy közismert nótafát, hogyan ápolják arrafelé a hagyományt. Nem szorul az ápolásra – válaszolta az öreg székely –, ápolni a beteget kell, a hagyományt pedig őrizni és továbbadni.

Azt hiszem, a mi esetünkben is ez a lényegi kérdés: a továbbadás. Mert hiába látunk-hallunk a fesztiváljainkon 4-500 dalt, 25-30 táncot, 10-20 népszokást, ha mindez a közönség és maguk a fellépők számára is megmarad színpadi produkciónak, ha senki sem érez indíttatást arra, hogy abból legalább valamit továbbadjon fiának, lányának, unokájának… Ha ezt sikerülne tudatosítanunk a dalosok, táncosok, muzsikusok több ezres tömegével, bátran nézhetnénk a jövő elé.

Végül, de nem utolsósorban: Kanizsán Kanizsáról szólva nem lehet megkerülni a Tisza virágzását. Nem minden célzatosság nélkül, hisz sokan a mi fesztiválunkat is a tiszavirághoz hasonlítják: néhány órás pompa, azután jövő ilyenkorig semmi. Ez azonban csak a látszat, hiszen a hozzáértők tudják: a kérész évekig él a mélyben, készülve a pár órás nászrepülésre. Szellemi kulturális örökségünk is évszázadokon, évezredeken át rejtve van szemünk elől, míg egy-egy fesztivál vagy kiállítás kivetíti elénk a maga teljes pompájában. Ilyenkor kellene tenni valamit a hagyományozás irányában!

E gondolatok jegyében kívánok a részvevőknek sikeres fellépést, a közönségnek élményekben gazdag szórakozást, a szakmának pedig az elhangzottak továbbgondolását.