Rendezvények

Viharverte, széljárta táj ez a mi vidékünk, a Tisza mente: a népek országútja. Számát sem tudni, hányféle náció vándorolt itt végig a homályba vesző évezredek során északról dél felé vagy délről északra vonultában hosszabb-rövidebb időre megtelepedve itt, hódító hadjáratokra készülődve vagy vesztett csatákból menekülve. Voltak, akik tárgyi emlékek sokaságát hagyták maguk után, másoknak minden nyomát elfedte a lösz, a homok.

Nyilvánvaló tehát, hogy évezredek óta él ember ezen a tájon: azok a szerszám- és edénytöredékek, fegyverek és ékszerek, emberi és állati csontmaradványok, amelyek az eke nyomán fordulnak ki a barázdából, vagy amelyeket kútásás, házalapozás, töltésépítés, folyószabályozás hoz a felszínre, arról tanúskodnak, hogy vidékünk első lakói halászó, vadászó, gyűjtögető emberek voltak. A vidék viszonylag sűrű lakottságát a Magyarkanizsán és közvetlen környékén feltárt neolit kori településmaradványok bizonyítják.

A római korból (I–III. század) és a népvándorlás korából (IV–V. század) az egész Tisza mente – így Magyarkanizsa és környéke is – gazdag régészeti leletanyaggal rendelkezik. Magyarkanizsának mint tiszai átkelőhelynek a jelentőségét tanúsítja, hogy ide földvárat is emeltek, amelynek maradványait 1694-ben fedezte fel Marsigli osztrák hadmérnök. Dobos János fölveti annak lehetőségét, hogy a török hódoltság után újratelepített Magyarkanizsa e földvár maradványaira épült.

A település neve különféle írásformákban – Cnesa, Kenesna, Canysa, Kanizsa stb. – 1093-tól kezdve (a Pannonhalmi bencés kolostor vagyonleltára) többször is megjelenik. Az 1237. évi birtokper irataiban találkozunk először Martinus – azaz Martonos – nevével. A tatárjárásban Magyarkanizsa is elpusztulhatott, mert legközelebb csak 100 év múltán bukkan fel Villa Canysa (Kanizsa Falu) néven.

Közben azonban újranépesedik a tatárjárásban lepusztított táj. Új település alakul ki: Adryán (Adorján) először egy 1272-ből származó okiratban, később Felső- és Alsóadorján, majd Kétadorján néven él tovább.

A XIII–XIV. századból a mai Magyarkanizsa község területéről még a következő helységekről és birtokokról maradtak fenn írásos emlékek: Gyékénytó, Pusztaegyház, Vastorok. (Pusztaegyház később Puczai puszta, Pucsut, Pucs néven még megjelenik a mostani Kispiac és Oromhegyes közötti területen, Vastorok pedig, amely a budai klarisszák nagyobb uradalma volt, Ostorka néven él tovább.)

Horgost 1095-ben említik először mint Szeged alatti halásztanyát, de a tatárjárás után a mai Kishorgosra telepített kunok éltetik tovább. Kamarásról viszont 1454-ből van adatunk. Adorjánon a XIII. század végi források két templomrom mellett romos monostort említenek, amely feltehetően a tatárjárás idején pusztul el.

Tudjuk, hogy a középkori népoktatás az egyházi (plébániai és káptalani) iskolákban folyt. A Délvidék egyházi intézményrendszerét ismerve aligha vitatja bárki, hogy itt viszonylag fejlett oktatási rendszer alakult ki: itt működött a mai mércével középiskolának tekinthető középkori magyar káptalani iskolák egyötöde. Ennek természetes velejárójaként nőttön-nőtt a külföldi egyetemeken tanuló délvidéki magyar fiatalok száma.

A Mohács utáni világgá futás véget vetett a virágzásnak, a másfél százados pusztulás utáni újratelepítés politikai érdekektől terhes, a magyarság visszatelepedését a császár megtiltotta. Emiatt a bácskai magyar hitközségek és iskolák tömegesebb újraalapítására a XVIII. század második feléig kellett várni (Bánságban még tovább), amikor a gazdasági javak és a társadalmi pozíciók már az idegen (német, szerb, szlovák, román, horvát stb.) kegyencek kezében voltak. Így váltak a magyarok kisebbséggé (sőt jövevénnyé) önnön egykori hazájukban.

A konszolidálódás egy évszázadig sem tartott: 1848–49 telének véres eseményei jórészt napjainkig terhelik a nemzetek közötti viszonyokat. A kiegyezés, majd a millennium felvirágzását megszakították a világháborúk, az impériumváltások és mindaz, amiről talán beszélnünk sem kell, hiszen atyafiságunk vagy a magunk révén nem csupán tanúi, hanem szenvedő alanyai is voltunk.

Jövőnk egyik letéteményese Magyarkanizsa istenfélő szorgos magyarsága, így bátran vallhatjuk Petőfivel:

Ne csak Istenben bízzunk, mint bízánk;
Emberségünkből álljon föl hazánk!