Rendezvények

Hölgyeim és uraim, tisztelt jelenlevők, kedves barátaim!

Tisztelettel köszöntöm Önöket hagyományaink ünnepén.

A hagyományokat a köztudat egy fajta múltidézésként éli meg; olyan múltidézésként, amelyben mi, öregek újraéljük letűnt ifjúságunkat. Mások szinte misztifikálják a hagyományokat, és a hagyományőrzésre, -ápolásra a jövő zálogaként tekintenek. Sokan vannak – és ők állnak legközelebb a szívemhez –, akik mindannyiunk közös kincsét látják benne, amelynek ápolása, továbbadása mindannyiunk közös feladata, hiszen – úgymond – a hagyomány a mi megtartó, éltető erőnk; ha meggyengülünk emberségünkben és magyarságunkban, ha meg akarunk maradni őseink földjén, őseinktől ránk hagyott nyelvünkben, hitünkben, kultúránkban, a megmaradáshoz önnön hagyományainkból kell erőt merítenünk. Szerintük – és ezzel is egyet kell értenem – a jövő záloga nem a múlt, hanem a jelen, amelynek a múlt az ihlető forrása.

Ha így van – és miért ne volna így? – egyértelmű: a jövő záloga az a hadseregnyi muzsikus, énekes, táncos fiatal, akik ma, holnap és holnapután Csonoplyát a délvidéki magyar népművészet fővárosává avatják. Mert nem árt tudni: ha jelen vannak is hagyományőrző kisközösségeink érett korú szólistái és együttesei is – és jó, hogy még mindig vannak, és itt vannak –, de soha még ennyi fiatalt nem köszönthettünk a vajdasági magyarok népzenei és néptáncfesztiválján!

Nem véletlenül fogalmaztam így: jó, hogy jelen vannak. Mert ketten – sajnos – már nem lehetnek jelen.

Nem sokkal a múlt évi Durindó és Gyöngyösbokréta után kísértük utolsó útjára Bodor Anikó népzenetudóst, népzenei mozgalmunk meghatározó vezéregyéniségét, akinek emlékére díjat alapítottunk, idén márciusban pedig Szöllősy Vágó Veronikát helyeztük örök nyugalomra, aki népdalkörvezetőként és népzenepedagógusként együttesek és szólisták tucatját vezette csúcsra. A mai és a holnapi műsor a legméltóbb tisztelgés nemcsak az ő emlékük előtt, hanem egy fajta kiállás is népzenei és néptánchagyományaink megőrzése, ápolása, közkinccsé tétele mellett.

Miért érzem fontosnak hangsúlyozni a népzenei és néptánchagyományok jelentőségét?

A megkülönböztető sajátosság, amely a népzenét és a néptáncot minden más amatőr tevékenység fölé emeli az, hogy a legközösségibb műfaj – a közösségteremtés és -megtartás egyik leghatékonyabb eszköze. Mert senki sem vitathatja, hogy együtt énekelni, együtt táncolni csak azok tudnak, akik érzelmileg is kötődnek egymáshoz és az Ügyhöz, amelyet szolgálnak. Akik egy kicsit egymás lelki testvérei vagyunk, akiknek öröme az én örömöm, bánatuk az én bánatom is. És a kisebbségi lét körülményei között, egy amatőr társulat esetében ez legalább olyan fontos, mint a művészi tökélyre való törekvés.

Ezt különösen időszerűvé teszi a küszöbön álló évforduló: a rossz emlékű trianoni békediktátum kilencvenegyedik évfordulója, amit – istennek hála! – ma már nem az anyanemzet testéről való leszakítás, hanem a nemzeti összetartozás napjaként élünk meg.

Amíg ezeket a gondolatokat fogalmazom szavakká, feltolul bennem egy gondolatsor, amit pár éve, egy másik találkozó megnyitójára szántam. Hogy tudniillik egy kisebbségbe szakadt nemzetrésznek elemi joga újraálmodni, továbbálmodni álmait. Van, aki versben álmodik, van, aki dalban, mások színben, formában, táncban vagy színpadi játékban – bármiben, ami összehozza az embereket: együtt melegedésre, együtt álmodásra. Hiszen mindannyian megtapasztalhattuk a tűz körüli üldögélés varázsát – lett légyen az lobogó tábortűz vagy csöndes zsarátnok, jelt adó őrláng vagy pislogó pásztortűz.

Ezt a gondolatmenetet folytatva jutottam el odáig, hogy a másik gyülekezőhely, ahol egykor, nem is olyan régen a falusi legények, lányok találkoztak: a kút vagy a forrás volt. És innen már csak egy lépésnyire van a felismerés, hogy megmaradásunk, magyarnak maradásunk két meghatározója, és egyben közösségeink legszilárdabb kötőanyaga is ez a két őselem: a tűz és a víz – a szeretet lángja és hagyományaink tiszta forrása.

És mindezek után – úgy érzem – már csak a költőt, Somogyváry Gyulát – szabad idéznem:
 

Szeresd a dalt, mert Isten adta,
hogy szárnya legyen a földi rögnek,
szeresd a dalt, mert lendülése
a föld porából égbe röptet!
Szeresd a dalt, mert könny és mosolygás:
magyar öröm és ősi bánat,
szeresd a dalt, mert egybefűzi
én széttépett, szegény hazámat!

E gondolatok jegyében kívánok kedves mindannyiuknak lelket frissítő szép élményt, a fellépőknek sikeres szereplést, és mondok köszönetet mindazoknak, akik bármi módon hozzájárultak népzenei és néptánc fesztiválunk megszervezéséhez.

Ezennel megnyitom a vajdasági magyarság népzenei és néptáncfesztiválját, a XXXV. Durindót és a XLVIII. Gyöngyösbokrétát.
 

Dr. Szöllősy Vágó László, a Fesztiváltanács elnöke