Rendezvények

Csantavér és környéke már a csiszolt kőkorszakban lakott volt. A mai Csík-ér patak évezredekkel ezelőtt széles völgyet vájt a síkságban, amelynek partján elszórtan éltek az akkori népek. A réz, bronz, illetve a vaskorszakból visszamaradt leletek híven tükrözik a település folyamatos lakottságát. Ásatások és alapos régészeti kutatások hiányában csupán az időnként föllelt tárgyakból következtethetünk arra, hogy az ókorban a Duna–Tisza közén, tehát itt is a szarmata törzsszövetséghez tartozó jazigok éltek, akiket később a hunok, őket pedig az avarok váltották fel.
Csantavér kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan lakott volt. A honfoglalás kori magyarok sem pusztaságot találtak itt, hanem élő települést. Nem ismeretes, hogy a magyarok az itt élő avarokat elűzték-e, vagy valamilyen módon egymás mellett éltek. A történelem során a vidékre nemcsak a népvándorlások voltak a jellemzők, hanem a hadjáratok is. A magyarokra jellemző vándorló, nomád állattartás lassan megszűnt a kereszténységre való áttérés után. A lakosság a kisebb-nagyobb településeken az állattenyésztés mellett földműveléssel foglalkozott és a templomok vagy imaházak köré csoportosulva az állandó letelepedést választotta. A XIII. századi tatárjárás nagyon érzékenyen érintette az akkor már földhöz ragadt népet és a jelenséggel később, a török megszállás idején is megismétlődött.

A falu elnevezése 1462-ből ismert. Az ekkor keletkezett írásos dokumentumban Chonthafeyer (Csontafejér) néven szerepel. Mátyás király a falut több más környékbeli településsel együtt az édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek adományozta „fényesebb udvartartás” céljából. Mohács után a környéket Cserni Jován, a „cár” feldúlta és kirabolta. A rablókat Szegednél szétverték, a vezérüket pedig Török Bálint Tornyosnál elfogta és lefejezte. Az ország közben belviszályokkal küzdött, amelyeknek Szulejmán szultán 1541-ben vetett véget, és az ország nagy részét elfoglalta. A török adólajstromokban a falu ekkor Csontaver néven szerepel. A törökök kemény adót róttak a lakosságra, amelyik még a magyar királynak fizetett adóval is meg volt terhelve, és a kettős teher folyamatos elvándorlásra késztette a magyar lakosságot. A megszálló török hatóság 1570 táján az üres településre utánpótlás céljából Szerbiából toborzott lakosságot, akikkel a parlagon hagyott földeket műveltette. Azonban két évtizeddel később a betelepített szerbek is eltűntek, és ezek után a török adóhivatalnokok a falut néptelennek nyilvánították.
Száz évvel később Nyugat-Hercegovinából katolikus horvátok kértek és kaptak bebocsáttatást Bácskába. Az új telepesek beálltak az egyesült osztrák császári hadseregbe, amely célul tűzte ki, hogy a törököt mindörökre kiűzi az egykori Magyarország területéről. Az 1697-es zentai csata és a törökök kiűzetése után Szabadka és környéke felszabadult a hódoltság alól. Császári rendeletre Szabadka 1779-ben szabad királyi városi rangot kapott, ezzel együtt arra kötelezték, hogy az üres pusztaságokat újra betelepítse. Ez meg is történt.
 

A XVIII. századi térképeken és írásos dokumentumokban a falu neve váltakozva szerepelt Csantavir-Csantavér néven attól függően, hogy németül és horvátul, vagy pedig magyarul és latinul nevezik meg. A betelepítést a makói születésű Szokola József végezte, aki a környező településekről és a Duna–Tisza közti területek felsőbb vidékeiről csalogatta az új hazát kereső, főleg katolikus vallású családokat. A lelki munkát ferences szerzetesek végezték, akik a szabadkai rendházból jártak Csantavérre, és az első anyakönyvi bejegyzéseket 1781-től az elhalálozások bejegyzésével kezdték vezetni. A rákövetkező évben megszülettek az első csantavéri lakosok. A községben egy egyszerű, falusi imaházat építettek, amelyben miséztek, kereszteltek és eskettek. 1783-tól Csantavér hivatalosan is községgé vált, és pecsétet kapott.
A legrégebbi intézménye a postaállomás, amely 1784-ben létesült. 1785-ben a megnövekedett lakosság egyházi életét pásztoroló ferences szerzetesek, valamint a falu elöljárói együttesen kérelmezték a fiókegyház kihelyezését. Azóta Csantavér lakossága mind a mai napig állandó egyházi ellátásban részesül. Ezzel egy időben az imaház mellé iskolát építettek, amelyben megkezdődött az egyházi oktatás. 1815-ben felépült az első templom, és a fiókegyházból plébánia lett. Amint látjuk, Csantavér kezdett felzárkózni a fejlődő települések közé, noha az ország népe hűbér uralom alatt élt. Kezdetben a falu lakossága fele-fele arányban bunyevác horvátokból és magyarokból tevődött össze, de az arány később a magyarok javára billent. A szláv nemzetiségű lakosság egy része elköltözött, a többség azonban beolvadt a magyarságba.
Az 1848–49-es szabadságharcot Csantavér viszonylag szerencsésen átvészelte. A Bácskába betörő szerb szabadcsapatok előtt behódoló és a váltságdíjat busásan megfizető falusi vezetőség – élükön a plébánossal és a bíróval – Zentán kieszközölte a település sérthetetlenségét. Szabad terület lévén Csantavér hatalmas menekülttáborrá változott, ahol 1849-ben, a tavasz kezdetén hatalmas kolerajárvány tört ki. Ebben az évben háromszor annyi csantavéri és vidéki ember halt meg, mint a korábbi években. A hűbérrendszer eltörlése és a polgáriasodás folyamán a falu nagyot fejlődött. A szorgalomnak köszönhetően ütemesen fejlődött a földművelés, az állattenyésztés, a kézművesség és az ipar. Ennek eredményeképpen Csantavér a XX. század elején tízezres lélekszámú nagyközséggé nőtte ki magát.

Az I. világháborút követő évek súlyosan nehezedtek a településre. Az új szerb közigazgatás a lakosság számára idegen volt. A nép egyedül az egyházban talált menedéket, amelynek akkori vezetője Takács Gáspár, a későbbi templomépítő apátplébános volt, aki önzetlen szolgálata révén példát mutatott a korabeli és a későbbi korosztály számára. Egyházi támogatással ezekben az években indult el Csantavéren a művelődési élet, amely az 1930-as években csúcsosodott ki Iparos Dalárda tevékenysége nyomán. A plébánia könyvtára gazdag volt, és a lakosság élt a könyvkölcsönzés lehetőségével.
1928-ban lebontották a régi templomot, és a helyébe közadakozásból újat építettek. A monumentális épület egy év alatt készült el.1929. november 10-én szentelték fel. Akárcsak a régié, az új templom névadója is Pádovai Szent Antal lett.
1941-ben Csantavér „hazatérése” drámai fordulatokkal kezdődött, és a régi-új rendszer nagy áldozatvállalást követelt a lakosságtól. A beilleszkedés most sem ment simán, és nem is tartott sokáig. Büntetésül az elmúlt három év miatt 1944 őszén újabb megtorlásokra került sor, amelyet a lakosság csak titokban emlegetett, mert a legújabb rendszerben tilos volt emlékezni.
A felemelkedés félénken, lassan indult el, de egyre nagyobb erővel tört fel a dolgozni akaró és a jobb megélhetésre vágyó polgárság körében. Gyárrészlegek és üzemek létesültek, amelyekben munkások százai dolgoztak. Csantavéren nagyon alacsony volt a munkanélküliek száma. A művelődési élet az 1970-es és 1980-as években élte a fénykorát. Azonban az 1990-es évek drámai eseményei mindezt romba döntötték. A lakosság ma komoly anyagi gondokkal küszködik, a művelődési életet – ha nehezen is, de – mindenáron fenntartja, és az itthon maradt csantavériek büszkén vállalják a nemzeti hovatartozásukat!

Szedlár Rudolf helytörténész