Rendezvények

Simon Labrosse munkanélküli, de ötlete annyi, mint a tenger! Nap mint nap új foglalkozást fedez fel magának, hogy végre egyenesbe kerüljön. De hiába végtelen kreativitása, tervei sorozatban kudarcba fulladnak. Simon mégsem adja fel, mert jól tudja: akár milyen könyörtelen legyen vele a sors, mindig van remény. Ezúttal barátaival, Leóval és Nathalie-val egy színházi előadás megrendezésén fáradozik, melyben hét napot mutat be életéből. Simon abban reménykedik, hogy próbálkozásai láttára (melyekben egymást követően magánközönséget, érzelmi kaszkadőrt, gondolatbefejezőt, lelkiismeret-könnyítőt végül pedig ego-dicsérőt alakít), a publikum felismeri munkája hasznosságát, és segít megfeneklett életén.

„»Vehetek akármilyen üres teret és azt mondhatom rá, csupasz színpad, valaki keresztül megy ezen az üres téren, valaki más pedig figyel. Mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék« – írja Peter Brook Az üres tér című művében. Én pedig hozzáteszem még azt is, hogy nem mellékes ki vagy kik mennek keresztül ebben az üres térben; ki vagy kik jönnek be a térbe, amely – bizonyos értelemben – ebben a pillanatban Zentán, egy cirkuszi ring, ahol színész és néző figyel, megfigyel, előad, önmagát teszi próbára a színész, kísérletezik, elad és vesz az ember. Az egyik az eladó a másik a vevő itt a porondon, ahol a ringben élet-halál harc folyik a fennmaradásért, a megmaradásért, egy súlyos műtét érdekében akár, vagy a házbér kifizetéséért, vagy egy orvosi leletért. Mit tesz ilyenkor a három fiatal munkanélküli? Játszik. Így adja el magát az élet cirkuszporondján. Három szék, két asztal, egy forgatókönyv a modern technika tökéletes és elidegenítő színhelyén. Az egyik a főszereplő Simon, a munkát kereső munkahálót vet ki, mint a bibliai Simon, kinek testvére Péter; itt talán a testvér, a sorstárs, a barát Léo. Tehát hálót fon Simon, amellyel nem halat akar fogni, mint azt olvastuk a Máté evangéliumában, hanem embereket, akiknek a legkülönösebb szolgálatait ajánlja fel a megélhetéséhez. A másik verseket ír, ő Léó vagy Péter (mondhatjuk így is), és játssza a Simon által megírt forgatókönyv különböző szerepeit a harmadik keresővel, Nathalival. A talán kitalált női aktorral, aki Afrikában keresi meg a boldogulását, vagy keresi csak a boldogulását. A forgatókönyv szerint jönnek, mennek, játszanak és ezekben a különböző élethelyzetekben szenvednek nevettetve a másikat, a nézőt, ők hárman. Játék a játékban ez az előadás, hisz a színház csak játék. Igen ám mindaddig, amíg a másik nincs bekapcsolódva ebbe a játékba, hisz ő is a ringben van, ő is gyűlöli Leóval együtt olykor a sajtot, meg a sajtót, a kekszet meg a kokszot, a viselős nőket meg a képviselőket, és gyűlöl elmenni, és nem elmenni. A Léo által szétosztott röpcédulán olvashatók ezek a gondolatok, és ezeket idéztem. Na meg a házbért sem fizetheti ki a munkanélküli fiatal, Simon, és a kitalált játék színrevitelénél sincs akkora bevétel, hogy hármójuk problémái megoldódjanak majd egyszer. Simon magára marad, a hetedik napon pedig megpihent, mint az Isten, de ő nem elégedettként pihent meg, hanem szomorúan összegez. Csalódott és kiábrándult, mert ugye mindez úgy történt, az egész ügye, hogy kezdetben vala Simon, és Simon munkanélküli vala, de a nap ragyogott az égen, a madarak csiripeltek, és a világ reményteli vala – írja Carole Fréchette Simon hét napja című művében, amelyet Vukosavljev Iván remek jelenetezéssel és színészvezetéssel, ötletgazdag fantáziával, tragikomikus előadássá varázsolt a ringben három végtelenül tehetséges színész partnerével: Mess Attilával, Huszta Dániellel és Gál Elvirával. Mindhármójuk szerepből szerepbe történő átalakulása pontos, árnyalt, őszinte, ennélfogva sokszínű és meggyőző. Nincs fölösleges gesztus, sem tárgy; van az üres tér, és benne a tehetséges egyének, így azután a másik, a néző a záróképnél – a magára maradt mindent megpróbált kísérletezővel azonosulva – megéli a katarzist, amelyet a világ bármely részén megélhet ő, és a másik, mert az alaptéma itt is és Afrikában is azonos, akár három Vajdasági magyar színész a tolmácsolója, intelligens rendezői képzetvilágával megáldva, a vászonra kivetített őserdei három tigrispalánta ösztöneinek kimutatásával is, amelynek videobejátszását Baráth Attila végezte, a zenét pedig Bakos Árpád szerezte, a dramaturg Brestyánszki Boros Rozália, a jelmeztervező Pešić Alekszandra és Bálint Csaba. Valamennyien azonosan gondolkodtak, ezért lett jó előadás. A másik a néző pedig van, hogy min gondolkodjon már a színház falain való belépésénél is, mert már ott találkozik egy kétségbeesett fiatallal, aki keresi az önmegvalósításának lehetőségét. Zentán csütörtökön történt valami, így is lehet gondolkodtatni és aktuálisnak lenni. Nem kell történelmi puska, nem kell nagy nemzeti öntudat csillogtatása, elég fegyver az intelligencia és a tehetség. Talán, ez összefüggő!” (Franyó Zsuzsanna)