Könyvek, dokumentumok

Gulyás József összegyűjtött versei II.

Gulyás József összegyűjtött verseinek első kötete az 1955 és 1965 közötti bő évtized (11 év) verseit adja közre. Az első fél évtizedben a költői nyelvalkotás poétikájára, az élmény kifejezésére összpontosító vallomásversek jöttek létre nagyobb számban, míg a második, hat évet magában foglaló korszakban a ciklusokba, versfolyamokba szerveződő, vagy költői prózába ékelődő létversek, illetve töredékek dominálnak. 

Az 1966-os évtől változás állt be az életmű alakulásában: dominánsan megjelenő, az egész költői világot átható új tartalom lesz Gulyás József költészetében a költőként való megszólalás, a költő léthelyzetében történő felismerések és élmények kifejezésének dilemmája, azaz a hitvallás, az ars poetica. Az egyéni versnyelv létrehozására irányuló törekvések, kísérletek és alkotó gesztusok után a teremtett versről való gondolkodás, a versről és a költészetről szóló „filozófiai” versbeszéd ideje következett el. (A Gulyás-versekkel kapcsolatban József Attila költői habitusát szokás emlegetni mint közvetlen hagyományt. A vallomásversek egy kicsit távolabbra mutatnak: a saját kora költői szereplehetőségeivel és nyelvével is radikálisan leszámoló Petőfi Sándor alakját juttatják eszünkbe – még életkorban sem áll túl messze, néhány évvel idősebb csak 1966-ban a nagy elődtől.) 

Ha együtt szemléljük a ma is formálódó, hat évtizednél is többet kitevő életmű alakulásrendjét, amelyből az Összegyűjtött versek kötetei csak négy és fél évtizedet prezentálnak, azt láthatjuk, hogy a második kötetben megjelenő korszak Gulyás József költészetének legösszetettebb és egyben legterjedelmesebb időszaka. Az utána következő 28 év – mind a versek, mind a költői fordulatok számában – kisebb arányokat és kiterjedéseket mutat. 

Az élet olvasása – a vers számolása 

Mind az „olvasás”, mind a „számolás” esetében a hétköznapitól elvont, szekunder értelemre gondolok, amikor Gulyás József 1966 és 1969, 1970 és 1972 között létrejött költészete, illetve az átmenetet képező, 1969-től 1973-ig keletkezett Szegedi versek kapcsán „a világ végső körein kívül eső” (levél helyett [Júliának]), azaz az élet elemi kérdéseivel való szembenézés, „megolvasás” eljárásait figyelem, vagy e lírai „elszámolás” kifejezésformáit értelmezem. A két, évszámokkal lehatárolt versciklus – ha a második korszakkal időben együtt ható (kronológiailag nem, de tematikai mezsgyék révén elkülönülő) Szegedi verseket is az 1970-től 1972-ig terjedő korszakhoz soroljuk – az életmű „mennyiségi” (a verstermés számbeli arányai) és „minőségi” (a költői kérdésfeltevések intenzitása) tekintetben is legkiterjedtebb és legelmélyültebb – legsikeresebb, mondhatnánk, ha nem idegenkednénk a fejlődésközpontú történeti szemléletektől – hét-nyolc éve. 

A lét alapvető tartalmai (születés, változás, szerelem, mulandóság, halál), s ezeknek költői kifejezése, a versírás kérdései és formái jelentik a költőként létezés önreflexív terét. Nem véletlen, hogy már az előző korszak, az 1966 előtti is a Verseim című költeménnyel zárul, hogy aztán a következő időszak költészetében is szinte ritmikus lüktetésben merüljenek fel a versre, a kifejezésre, a költői szerepre és hatásra való rákérdezés szólamai. Utalhatnak a megszólalás formájára és lényegére (dal, Virágének, Virágének 2, Se napló, se vers, A homokon [Verses riport]), a kifejezett élményre, illetve a versbeszéd mikéntjére (Vers a rongyról, Nemes vers), az alkotás folyamatára, az írásra, a nyelvre, a szavakra, az ihletre, a lényegre (Meditáció, Gondolatok a versről), a költői szerepre megrázóan komoly és ironikus formában egyaránt (Írandó sorok ideje: múlt, Rémít az üres papír, Közted és a szavak között, Forró sorok, Csak írj mondta valaki, Mit tehet a költő 1970-ben?, Indulj az aklok felé, Az állattenyésztő költő). 

Rendkívül dinamikussá alakítja Gulyás József költészetét a különböző, azaz ellentéttel egymásnak feszülő versformák (töredékes sorok, két/négysorosok, epigrammatikus betétek, gnómák, prózai töredékek és hosszú versfolyamok), illetve a beszédmódok (az epikus történetvázat felvető szövegrészek és elvont/metaforikus képsorozatok) együtthatása, együttes jelenléte egyazon verskompozíción belül. Ez, vagyis a megszerkesztettség és -komponáltság, a nagy arányú versszerkezetek, versfolyamok, számozott versekből összeálló ciklusok, hosszúversek ugyancsak jelentés szolgálatában állnak Gulyás költészetében. 

Amikor az elmondottakat leginkább kifejező és bemutató költeményt szerettem volna kiemelni a versanyagból, kettőre esett a választásom. Az egyik A homokon (Verses riport) című háromrészes, tizenöt kéziratoldalt kitevő verskompozíció, a másik a Gondolatok a versről című hosszúvers. Mindkettő az 1966-tól 1969-ig terjedő időszakban keletkezett. Míg az előzőben egy – vélhetően a homoki munkások hétköznapjairól szóló – verses riport szövegvázát veti szét a létezésről és a költői létezésről szóló meditatív és metaforikus képek, gondolatok, kijelentések és felkiáltások zuhataga, addig a másik vers minden sora a vers/versírás lényegére reflektál. A homokon „kiismerhetetlenül” összetett költemény-kompozíció, amelyet – prózai szövegbetoldások által megszakított – a lírai műfajok (életkép, epigramma, gnóma/szentencia etc.) sorozata alkot: 

            (…)

             Varangyos öregasszony,
            inga a végek közt,
            megette a csend,
            hallását összeroncsolta.

            /Útitársam megjegyzi: aki ilyen fürgén
            dolgozik, annak nincs senkije, külön-
            ben átvette volna a sebesség egy részét./

             (…)

 A Gondolatok a versről anaforikus rendben sorjázó képek és gondolatok a versalkotás elementáris lényegéről:

             (…)

            a vers kancsóba ölt virág,
            a vers, amikor anyám megjön a kertből
            és körülrajongják szárnyas barátai,
            a vers a szavak fényudvara,
            halcsomó, villantva feneketlen távolokat,
            mit nem lehet, de ki kell mondani,
            szóval a lehetetlen,
            a vers a katona tolózárra száradt ujjai

            (…)

 Madarak és patkányok

Gulyás Józsefnek 1970-ban jelent meg Vörös fagyöngy, 1972-ben a Pirossal, feketével, 1977-ben A tenger küszöbén, 1981-ben Csillagok és patkányok című verseskötete a Forum Könyvkiadó gondozásában. Valamennyi verseskötete válogatás azokból a versekből, illetve változataikból (pl. az 1981-es kötetben Távol címen napvilágot látott vers a kéziratban Ahol megálltam címmel szerepel), amelyek jelen kötetünk összegyűjtött anyagát alkotják. Ugyaninnen származnak versek a szabadkai Grafoprodukt kiadásában napvilágot látott Volt idő című, kötetekből kimaradt verseket tartalmazó könyvben is. Az Összegyűjtött versek második kötetének utolsó fejezetét alkotó Szegedi versek azonos címmel jelent meg 2005-ben a szerző szerkesztésében Szabadkán. Válogatások lévén egyik kötet sem tükrözheti Gulyás József adott korszakra eső, nagy perspektívákat mozgató, összetett, szuverén világának alakulásrendjét. Remélhetőleg „megbontatlansága” révén az Összegyűjtött versek második kötete közvetíti e jelentéseket is.

E lírai világ valamennyi korszaka „tovagörget” bizonyos meghatározó költői metaforákat és szimbólumokat. Ezt tükrözi részben 1981-es verseskötetének címe; az éj (világ) sötét terében megnyilatkozó fényt, a szellemi erőt a költészet „csillaga” jelenti, amely szimbólumrendszerben a földhöz kötöttség, az elmaradottság és a rossz képét a „féreglét”, a patkányok és egerek jelenléte a „fiókban” gondolata jeleníti meg. Ugyanebben a gondolati körben a költő/költészet jelentéseit a – költészet ősképének mondható – madár képe fejezi ki: a Hajnali madarakban a metafora „kifejtett” formában van jelen: „Ó, kinek beszél a költő, / a sok apró madár! /Talán a reggelnek fonják virágaik.” Az Ahol a fehér holló kering című káprázatosan szép költeményben pedig e „madárlét” távlatai és lehetőségei nyernek képi alakzatot: a fehér holló, a tollát tépdeső vadlúd, s a „pacsirtaköröm-szó” metaforájában. E metafora-változatok gyakran kapcsolódnak össze a nő-szirom-virág(csokor) jelentéssorral – leginkább a Gulyás József szerelmi líráját alkotó Anna-, Ilona- Márta-, Júlia-vers(ek) és más szerelmes költemények rétegeiben/világában.

 Öt költői levél – Szegedi versek – Két Szeged között

Az 1981-ben napvilágot látott Csillagok és patkányok kötetben négy Levél jelent meg: 1968-ból (Töredék) 1969-ből (Százmillió, százmillió!), 1970-ből és 1971-ből (Templomok). A kézirat más képet mutat. Öt számozott episztolát találunk az 1966-tól 1973-ig keletkezett versek között. A kötet Levelek című hatodik fejezetében elsőként közölt és 1968-ra datált, prózatöredékkel indított, Töredék alcímmel ellátott vers a kézirat második kötetének utolsó részében (Két Szeged között) 5. levél, 1972-ként szerepel, s ugyanígy jelent meg a költő által 2005-ben kiadott Szegedi versek (tehát a Két Szeged között ciklust beolvasztva az előbbi fejezetbe) című kötetben. A Százmillió, százmillió! alcímmel rendelkező második Levél a kéziratban 1. levél, 1969 címen van jelen. Az 1970-re datált Levél a kéziratban negyedikként szerepel. A Levél, 1971 a kötetben negyedik (utolsó), a kéziratban – miként a Csillagok és patkányokban is – Templomok alcímmel 3-ik. A jelölt kötetekből hiányzik a kéziratban szereplő 2. levél, 1970. Ezeknek a – majdnem követhetetlen – változásoknak és alakulásoknak csak nehezen tudjuk okait felfedni és megérteni. Feltételezhetjük, hogy a Szegedi versek élményvilágában a másutt 1968-ra datált levél új jelentéssel gazdagodott és módosult; ezért szerepel most új kontextusban, noha korábban is – miként valamennyi episztola – a versírásra, a költői valóságra reflektáló költemények körébe tartozott.

A Szegedi versek és a Két Szeged között ciklus valóban kivétel és változás Gulyás József költészetében. Egyrészt nem időkerettel, azaz nem évszámokkal határolódnak el az előtte és az utána következő versektől, másrészt új tartalommal gazdagodnak a vallomásversek és ars poeticák. Ez az új élmény a hazátlanság, a száműzöttség, az átmeneti életforma, a külső és belső emigráció számkivetettsége. A lírai beszélő, akit hazája „elhagyott”, s ki magáról is azt mondja, „én hazámat elhagytam”, s „haraggal nézek vissza / mindenre, magamra” (Haraggal nézek vissza), az idegen városban – „ott, ahol megálltam, / hogy visszanézzek” (Ahol megálltam) – csak megismételni képes a benne forgó indulatot: „Haraggal nézek vissza / mindenre, magamra.” (Ahol megálltam). De ebben a léthelyzetben (a „sötét városban”) is „verset kellene írni a Tiszatájnak” (Verset kellene írni) – mondja akár egykoron József Attila. A Szalvétát és Tiszatájat az „ezután mindig [csak] külföld” ismétlődő versgondolatával a vajdasági magyar irodalom nagy „emigráns” versei közé „sorolja önmagát”.

Többek véleménye (pl. Fekete J. József, a Szegedi versek recenzense) szerint ez a versciklus tartalmazza a térség emberének az adott korszakra jellemző életérzését kifejező emblematikus sorokat, a Végre címmel ellátott, 1972-ben keletkezett vers négy rövid mondatát:

            Végre kimondhatod,   
            váratott soká:
            van honnan szökni,
            de nincs hová.

Forum Könyvkiadó 1981-es óvatos válogatása, a Csillagok és patkányok természetszerűleg nem tartalmazza ezt a verset, de a vers közismertté lett, elterjedt, s folklorizálódott, hiszen létrejöttek változatai.

Mit jelent a „hosszú” olvasás?

Van hosszú vers és hosszúvers. Terjedelmet és formát is jelöl. Gulyás József 1253 kéziratoldalt kitevő költői életművének összegyűjtött versei között is igen sok van belőle. Van hosszú kávé. Verset is írtak róla. Emblematikusat. Nyilvánvaló tehát, hogy van/lehet hosszú olvasás is, ahol a „hosszú” jelző nem az olvasás idejét, hanem a szükséges elmélyültséget jelentő olvasói attitűdöt és a várható minőségi élményt jelenti. Gulyás József összegyűjtött verseinek második kötete: talán ilyen.

Bence Erika

* A cikk a könyv utószavának rövidített változata.