Könyvek, dokumentumok

A jó dolgoknak idő kell, és ez a mondat is tökéletesen ráhúzható Sirbik Attila St. Euphemia című regényére, melyen a szerző hat évet dolgozott. A könyv az újvidéki Forum és a budapesti Magvető Könyvkiadó gondozásában került a nagyközönség kezébe a 2015-ös Ünnepi Könyvhét alkalmával. A mű az 1980-as és 90-es évek történéseit dolgozza fel egy férfivé váló vajdasági kamasz szemszögéből.

Mielőtt azonban a regény részletezésére kerülne sor, mindenképpen érdemes felhívni a figyelmet a kötet borítójára, ami Davor Gromilović alkotása. A borítón arccal lefelé lévő (vízbefúltként is értelmezhető) emberek lebegnek a bójákon kívül, utalva ezzel mind a délszláv háborúk szörnyűségeire, mind Rovinj elhagyásának traumájára, ahova a háború kezdete után jó ideig nem térhetett vissza a család. Bár a képen egy mentőöv is látható, de ez inkább csak a remény fenntartására, nem valódi segítségre utal. A háttérben felsejlik az isztriai barokk építészet remekműve, Rovinj ikonikus Szent Eufémia-temploma, tetején a város védőszentjének a szobrával.

Mint a regény címéből is kiderül, a történet egyik színtere Rovinj. Ez a kezdete mindennek, talán ez nevezhető a leggondtalanabb időszaknak, a boldog békeidőket idézi, a regény folyamán is folyamatosan visszaidéződnek az ott töltött évek, mind a családi, mind az országban lévő békeidők miatt „...menj a szobádba, játssz ott vagy menj ki az udvarra, van elég dolog, de én a padlásra akarok menni, a padláson figyelni a galambokat, már rég nincsenek galambok. Rovinjban, a St. Euphemia tornyában van csak annyi nyugodt galamb, mint amennyi itt a padláson volt régen még jóval a háború előtt…” (13) Szabadka, Pécs és Újvidék már egy jóval borúsabb időszakot vetít eléjük, szembesülniük kell mind a háborúval, a széteső országgal, mind a széthulló család képével. Konfliktusokat okoz a behívótól való félelem, és az egyéb problémák folyamatosan feszültséget keltenek, ebből pedig nem látni más kiutat, mint a folyamatos tudatmódosítás, drogok és alkohol segítségével. „Kezdem hanyagolni a gyülekezetet. Összeszólalkozok a szüleimmel valami banális dolog miatt, az udvaron dühöngök. Nem miattuk, hanem az egész tehetetlenségemen, a helyzeten, azon a faszságon, ami körülvesz, az ország szarban fürdése, az éhezés, a pénztelenség, a lábam alól kicsúszó talaj készít ki kurvára, semmi kedvem sincs Pécsre utazni az érettségi miatt.”(105–106) Azonban nemcsak negatív érzületek kapcsolódnak ezen időszakhoz, a háborús nehézségeken túl megjelenik a teljes felszabadulás és a kamaszos lázadás a világ ellen. Ilyen rész például Lajkó Félix dobosának, dobos Robinak a kirablása vagy a punkokkal való leszámolás története. De minden egyes őrjöngés csupán ideiglenesen elégíti ki a vágyakat. A leginkább megrázó háborús élményeket az utolsó, vranjei fejezet dolgozza fel. Bár főszereplőnk önkéntesen jelentkezett szolgálatra, mégsem volt felkészülve az ottani helyzetre. Testközelből kapunk képet a délszláv háborúkról, a katonaság életéről és a NATO-bombázások következményéről. Azonban minden egyes helyváltoztatás, legyen az országhatáron belüli vagy kívüli, kényszernek fogható fel. A főhős nem maga választja meg az úti célját, helyette hoznak döntéseket, ő leginkább csak átvészelni akarja a különböző időszakokat. Egy alkalom van, amikor lehetősége adódik a választásra, amikor is egy lopott autóval megindul a tenger felé, azonban önakaratból fordul mégis vissza.

Érdekes továbbá a regényben fellelhető többfajta kettősség is. Az egyik ilyen a mottó és a tartalom közti ellentét. A fejezetek túlnyomó többségét bibliai idézettel vezeti fel a szerző, azonban a benne fellelhető események már korán sem tükrözik a szentség fontosságát. A kezdeti fejezetekben a szerző gyakran emlegeti az egyházat, ahova legtöbbször nem feltétlenül belső indíttatás miatt megy el, hanem például anyai nyomására, az éppen aktuális nő szemlélésére, vagy valami külső jutalom reményében „…hogy mik ki nem derülnek, a heti két óra hittanhoz egyéb feladatok is társulnak, például a kötelező vasárnapi miselátogatás a spéci, öntapadós, csillogós szentképért, az a legfaszább, akinek a legtöbb van, de legalábbis az égő, ha alig van a szentet ábrázoló matricák a legmenőbbek, amit az atya oszt ki mindig a misét követő szerdán, a hittanóra elején, ezekkel lehet csencselni a templomban meg az egész Kisboldogasszony területén.”(45–46) Érdekességként megjegyezném, hogy a későbbiek folyamán is üzletelnek, de már nem szentképekkel, hanem drogokkal. De nem csak az egyes fejezetek és a mottó közti kontraszt figyelhető meg. Szembetűnő különbséget mutatnak maguk a szülők is. Az anya már-már túl védelmező, vallásos mivolta és az apa olykor beteges vágyakozása, Rovinj, a nudista strand és az alkohol, komoly feszültséget okoz a családban. Nem csoda hát, hogy az apa is a világból való kivonulást választja inkább. „Apám egy vastagabb törzsű fához lépett, láttam, ahogyan belenyúl, és egy köteg papírt vesz elő, egyenként széthajtogatja őket ls körbeviszi a fák között, mindegyiket egyenlőtlen távolságra helyezi el a földön, nem hiszek a szememnek, látom, baszd meg, ahogyan apám meztelenre vetkőzik, széthajtja a magával hozott pokrócot… egy jó másfél óra múlva apám feláll, felöltözik, összeszedi és összehajtogatja a papírlapokat, visszahelyezi a fatörzsbe, fogja a biciklijét és eltolja még beljebb az erdőbe. Óvatosan közelítek a papírokat rejtő fatörzsöz, belenyúlok, és kiveszem a köteget, ne bassz, a Heureka című erotikus keresztény-magazin széthajtható meztelen nős poszterei egy halomban. Most már értem, apám egy bácskai nudista.” (34–35) Ez az ellentét megmutatkozik, az elbeszélő énben is, hiszen minden egyes „bűn” elkövetése után a lelkiismeretével kerül szembe.

A háború maga konkrétan kezdetben inkább csak mellékes szálként van jelen a történetben, de az általa közvetített impulzusok folyamatosan beférkőznek a cselekménybe: „Már érződik a levegőben valami, mindenki valamiféle háborúról susmorog, otthon is erről beszélnek anyámék. Tikkasztó kánikula van, mi a határvidéken téblábolunk, a Kishuszárnál van a bázis. Hihetetlenül hosszú kocsisor alakul ki a kelebia–tompai határátkelőnél. Több kilométeren át izzadnak és idegeskednek az emberek, vesztegetik az idejüket, várják, hogy átjuthassanak végre. Nekünk ez pont kapóra jön, mert úgysem tudunk nagyon mit csinálni, nem nagyon értem, miért, persze gondolom, hogy tényleg valami baj van, elmarad az idei tengerparti nyaralás is…” (52). Elsősorban nem a kollektív trauma élménye jelenik meg, hanem egyéni életeken keresztül ismerkedhetünk meg, a háború következményeivel. „Eta nénit, anyám testvérét egyszer, pár héttel azután, hogy a férjét elvitték, sehol sem találták. Valahol húsz kilométerre a város határától leltek rá egy tanya mellett, a sínen ült himbálózva, bámulta a földet, húzogatta a csíkokat a cipője mellé és nem szólt egy szót sem, csak később mesélte el, hogy Jézust látta fehér lepedőben, ahogyan a fejéről alácsorog a vér.” (67–68)

Mivel több mint egy évtizedet dolgoz fel a regény, minden egyes esemény, fejezet gyors lefolyású, de önmagában, önálló történetként is megállná a helyét. Valószínűleg a regény kihagyásos, visszaemlékező formája miatt nincs túl sok idő a szereplők részletezésére, de ez nem tekinthető negatívumként, hiszen annyi információt, amennyi szükséges az adott szakaszban, mindig megkapunk, mindegyikőjüknek megvan a maga funkciója, szerepe, amivel előrébb viszi a történetet. Maga az idő is problematikus, nincs egységesség, csak időtöredékekből, véget nem érő gondolatokból, mondatokból áll össze a történet. Ezeket pedig folyamatosan megszakítja, utalva az emlékezés folyamatára.

A délszláv háborúk feldolgozása még nem egy lezárt, és még nem is lezárható folyamat, a nem is annyira távoli múlt, folyamatosan visszaköszön. „Nincs szó semmiféle szépségről, semmi olyasféléről, mint amit a kortársaim vagy akár magam vágyódásaiban, emlékképeiben felfedezni véltem. Túl távolra kerültünk. Nem fizikailag, hanem szellemileg szűntek meg a részletek, a történések, a semmittevés és a hiábavalóság érzése maradt a háború, az életben maradás, a túlélés ideje alatt. Túlsúlyos és könnyű lett egyszerre minden, elodázhatatlanul és végérvényesen” (35)

 

Komáromi Dóra