Könyvek, dokumentumok

Talán még precíz számolgatás és mérlegelés révén sem biztos, hogy pontos feleletet tudnánk adni arra a kérdésre, hány verset is tartalmaz Gulyás József összegyűjtött versei 1253 oldalt kitevő kéziratának első kötete, amely az 1955-től 1959-ig, illetve az 1960–tól 1965-ig terjedő két – elkülönülő – fél évtized költeményeit tartalmazza. A bizonytalanság a versek formai megszerkesztettségének mibenlétéből ered: külön versekként számoljuk-e az egységes cím alá került, csak számozott, 29 versből összeálló versciklust, illetve a hosszúvers/versfolyam számozott szakaszait, ha egyébként a tördelés és megszerkesztettség a versek/ciklusok gondolatritmusához nem mindig járul hozzá jelentéssel. Ez a kötet meghagyta a szerző elképzelése szerinti szerkesztés- és címzésmódot: a versciklusokat egyetlen cím alá helyezte, darabjait számozással különítette el.

Felmerült szerkesztési kérdés volt, vajon kell-e az 1955–1965-ös évig terjedő évtized verstermését két részre tagolni úgy, hogy az első rész öt, míg a második rész hat év költeményeit tartalmazza. A költő eredeti elképzelésének nyomán haladva és az összefüggéseket vizsgálva csakhamar értelmet nyert ez az elképzelés: mind a forma, mind a teremtő versélmény (téma) szempontjából beigazolódott az elkülönülés. Az első fél évtizedben a versnyelvszületés és -alkotás poétikájára, az élmény kifejezésére összpontosító vallomásversek jönnek létre nagyobb számban, míg a második korszakban a ciklusokba, versfolyamokba szerveződő vagy költői prózába ékelődő létversek, illetve töredékek dominálnak.

A „körbezárt menekülő” metaforája Gulyás József hat évtizede teremtődő életművének legismertebb és legerőteljesebb önreflexiója. A „halálszerkezet” és „az élet szomszédja” önmeghatározásokhoz hasonlóan a lírai szubjektum már a konstituálódó költői opus első évtizedében rátalál, hogy minden más önértelmező képzetnél hatásosabban működjön közre versnyelvének létrejöttében és alakulásában, érvényességét folyamatosan, a mai napig hatóan megtartva.

„Ó, milyen közel kerültem / istenhez és önmagamhoz! / Itt vagyok. Ez vagyok én.” – teremti meg a világ dolgaival azonosuló lírikus a megszólalás és az (ön)értés autentikus/ünnepi léthelyzetét („közel […] istenhez és önmagamhoz”) és terét („a szőlőhegyen”) a Körbezárt menekülő című versciklus első darabjában. A magyar költészet klasszikussá nemesedett ódai pillanatait idézi meg előttünk; az időt „tárgyakban percegve őröl[ő] (…) óraszerkezet”-ként egyszerre tárgyiasítva és elvont képzetté oldva. Olyan pillanat ez, mint Dali festményén az „idő képlékenysége”.

Nem lehet véletlen a Gulyás József költeményeiben – leggyakrabban a lírai szubjektummal együtt – megjelenő istenképzet kisbetűs írásmódja: „Itt ügyvédek és doktorok után / isten és a halál következik / (az isten későn vagy sohasem érkezik)…” (Versek 59-ből, 6.) Egyfajta apokrif istenképet vetít elénk: a (vers)nyelvteremtő szubjektum önarcképét legfélelmetesebb élménye, az idő bűvkörében.

Az idő mint a költői nyelvet teremtő mozzanat a „halálszerkezet” (Szívem, szép játékszerem) metaforájában válik eggyé a szubjektum legmélyebb élményével, a halálélménnyel; lehet egyszerű időmérő szerkezet, azaz óra, de lehet a mulandóság hatalmának kitett ember maga; romló test, azaz „halálszerkezet”.

A való világ és leképezett tárgyainak reális látványképe a létérzékelés szürreálisba fordulásának folyamatában, az „átcsúszás” pillanatában lesz/alakul igazi poézissé Gulyás József verseiben: az óra ketyegése, amikor halálmérő szerkezet szerepét veszi fel, amikor az antropomorfizáló képzelet a tárgyakra viszi át a „létben fuldoklás” (Virrasztás 1.), a „hörgés”, a bűn és a magány képzetét; amikor a jelenségek megnevezetté, láthatóvá válnak; a magára maradt szubjektum az „élet szomszédja”-ként határozza meg önmagát.

Gulyás József költészete épp ezért csak látszólag objektív, azaz a világ tárgyait és dolgait realitásukban megnevező líra. Még a leghétköznapibb cselekvés és a dokumentált esemény („Ülök itt 1958-ban egy padon.”) is képes a szavak és mondatok jelentéses elrendezettsége révén átcsúszni a képzelet irreális tartományaiba: „(...) valaki rámszól és felriadok / három évvel később, / egy őszi napon.” (Három év után)

A hétköznapi (majdnem) narratív beszédformák változatos poétikai eljárások révén válnak egyedi versnyelvvé. Leghatásosabb teremtő mozzanat ezekben az alakulásokban az idő és a benne élő szubjektum relativizálása, a dolgok megszemélyesítése, a jelenségek áthelyezése és felcserélése. Megrendítő példája ennek egy, a gyerekkorról szóló „kihagyásos”, a kezdetet a központozás minden szabályát nélkülöző szerkezetével is érzékeltető látványvers: A gyerekkor.

Vannak Gulyás József költészetében versek, amelyekben nem a phanta rhei által relativizálódott idő, hanem a balladák súlyos, archaikus időérzékelése érvényesül. Címében is jelölő a Ballada-ének, de a valóságos időből kizökkent élmény hatja át a Várakozás című verset is. Ez utóbbi balladás ének primer terében különleges, abszolút jelenidőben rekedt „ólomidő” érvényesül, amely egyúttal a halál tragikumának elodázását szolgáló eufemizmus is – a várakozás ideje eltakarja vagy kizárja az anya tudatában a fiai haláláról szóló hírt, míg az elbeszélés (lévén a ballada epikai műfaj is!) jelen idejében, a narrátor által értesülünk egy lezárt múlt időről: a fiúk haláláról.

Míg a a zárójeles narrátori szólam szerint: „Egyik fia fekszik a barázdában, / a csend fölér az éj világig”, a másik fiú pedig „15 éve alszik, nem is érzi / iszonyat fűrészeli csontját.” (Várakozás)

A várakozás, méghozzá a halálvárás/-jóslás megrendítően szép verse az ötszakaszos a(z) – grammatikailag helyes írásmódot mellőző, első sorában refrénszerűen ismétlődő – egy névtelen mártír dala: „azon az estén ha meghalok...”

A kötetbe gyűjtött első versét Gulyás József tizennyolc évesen írta, s egy ilyen habitusú lírai beszélő szólal meg Csak ember vagyok című költeményében.

Meglepő módon már ebben a nagyon korai versben ott munkál a teljes Gulyás-opust átható „színpár”, a fekete és a piros megdöbbentő ellentéte: a halálélmény és -várás éjszakájában a „vakító” piros vér, a létezés tragikumának lehetséges színvilága. Ebben a fekete-piros lebontású élményvilágban – a színek szimbolikája értelmében – az emlékezet „kékje” az egyedüli és rövid ideig tartó ellenhatás: emlékezés a gyermekkorra és a szerelemre, nőkre; Ilonára, Irénre, Máriára, Editre…

Nemcsak poétikájában és műfajaiban, de formáiban is sokszínű a „körbezárt menekülő” költő opusának első évtizede. Az egészen tömör, legtalálóbban csak „apró”-nak nevezhető verstől, sőt a töredéktől a 29 részes – egységes gondolatritmus mentén alakuló – versciklusig terjednek e versbeszéd formai alakzatai, beleértve a balladai kihagyásosság, a hosszúvers és a prózavers változatait is. Az elhallgatás létrehozta töredékesség alakzatai idézik meg leggyakrabban az anya és az apa alakját: egy megrendítően egyszerű peremlét lényegjegyeit téve érzékletessé, láthatóvá számunkra. Hadd álljon itt lezárásképp – a Gulyás József teremtette versvilágról szóló befogadói gondolkodásunk zárásaként – az egyik legcsodálatosabb töredék:

Élet, rongy-bolt

(Anyám)

A rongy-boltot, ha becsuktad,
nem tudja senki,
hogy nem volt néked
kereskedelmi vétked,
se tegnap-,
se ma-, se holnap-szeretésed.
 

Bence Erika