Könyvek, dokumentumok

Szélroham

„Mindegy… Ugyanolyan jó hely ez a meghalásra, mint bármelyik másik” – áll a kötet címadó elbeszélésében, a könyv utolsó lapján, a történetek sorozatában kirajzolódó időbeliség végén. A lét kiszámíthatatlansága, az átélt tapasztalatok keserűsége ebben a megátalkodott, konok lelki ellenszegülésben összegeződik. A kötet szövegvilágának sztoikus letisztultsága és a fentihez hasonló élet(vagy halál)igazságok egyfajta sorsvállalástudatot sugallnak. A könyvben egy újságíró szájából hangzik el az idézett mondat. A kitartás kötelességét hirdeti, éppúgy mint a Szózat sorai: „Áldjon vagy verjen sors keze: / Itt élned, halnod kell.”

Ezek a történetek realista módon mutatják az élményanyagot, melyből összeálltak. De az elbeszéléseket helyi színezetű mágikus realizmus hatja át. Pontosabban: józanul felfogott irracionalizmus. Ez adja a szövegekben rejlő iróniát és fanyar humort, higgadt szomorúságot. Itt, a Vajdaságban, azon belül – ahogy az a prózákból kiderül – leginkább Bánátban egyáltalán nincs szükség költői imaginációra, a képzelet szabad játékaira ahhoz, hogy teljesen irracionális eseményeket rögzíthessünk, a józan ész számára megoldhatatlan rejtélyek bukkanjanak föl. Mintha itt a valóság túlszárnyalná a legmerészebb kitalációkat is.

Az egyén, a szubjektum pedig hozzászokott a hétköznapi abszurditások elviseléséhez. Ezt jelzi a nyugodt, tiszta előadásmód, ami mintha csak azt üzenné, nem kell semmin különösebben megütközni, hiszen bármi lehetséges. Megszoktuk már, hogy nem értjük az eseményeket, melyeket megtapasztalunk. Teljesen kicsúsztak a kezünkből a dolgok. A legtöbb, amit tehetünk, ami még módunkban áll, hogy a lehető legnagyobb mértékben az ész leltárába vesszük azt, amitől korábban ösztönösen elfordultunk.

Hét elbeszélést tartalmaz a kötet. Mindegyik a tömény, tőlünk független realitásban gyökerezik. Úgy is mondhatnám, hogy a valóság is kitaláció, csak éppen nem a mi elménk szüleménye.

Falusi emberek, kisközösségekben élők tűnnek föl a Föltámad a szélben a maguk különös szokásaival, hiedelmeivel és az állandó küzdelemmel, hogy valamit megértsenek abból, ami körülöttük és velük történik. A szél mint jelkép talán a fenyegető kiüresedést, átváltozást, a lassú eltűnést jelenti.

Az olvasó egy-egy mikrokozmoszt lát, olyan atmoszférában találja magát, melyet provinciális süllyedésében, a közösségeket lepusztító történelmi erózió jeleit és tüneteit felmutatva mutat meg az író. A történeteket (egy gyülekezetestől föld alá tűnő templom, a falusi pap és a helyi boszorkány rivalizálása, az igazmondó férfi története, az újságírónő, aki tanúból hirtelen az események közepébe csöppen stb.) mintha a több különálló mikrokozmoszban uralkodó relativitás, a támpontnélküliség hozná egy fedél, vagyis egy könyv alá. A nagyjából százoldalas kötet hátlapján olvashatjuk: „Nem tartom magam bűntelennek, de megtaníttatták velem, hogy az ártatlanság csak nézőpont kérdése… Ami ma erénynek számít, holnap nem biztos, hogy az lesz…”

Marquez Száz év magányát juttatták eszembe a helyi babonák, legendák létmódját bemutató elbeszélések, melyekre rávetülnek a külső erők árnyai, azoké az erőké, melyek sok-sok szálon át behatolnak az egyének életébe, és sorsfordítóvá, az élettörténetet alakító tényezővé növekednek: a két világháború eseményei, a 90-es évek traumái és más, kevésbé általános, de egy-egy közösség vagy egyén számára ugyanolyan fontos események.

Sándor Zoltán történetei az egyén kiszolgáltatottságérzetének vajdasági tájba rajzolt ábrázolásai. Vajdasági léttapasztalatok a tudomásul vett, de meg nem értett, irracionális valóságról.

Döme Szabolcs