Könyvek, dokumentumok

„Tud lovagolni? – kérdezte Evelin hirtelen, miközben a teáscsészét egy idős hölgy tenyerébe helyezte. – Én festő lennék – mondta Lázár –, a szomszéd kisvárosban lakom albérletben, s egyelőre csak a tenger fényei érdekelnek, a halászok meg a reggeli piac zsongása, az időt és a lovakat nem tartom számon.”

Argentína, napjainkban. D. Lázár a legtöbb reggelen felállítja festőállványát a zavartalan tisztások egyikén, hallgatja a tenger morajlását, füleli az érintetlen erdők lombjátékát, lesi a helyi halászok szorgoskodását, s két ecsetvonás között próbálja megsemmisíteni a hullámcsapások által felszínre sodort emlékeket, hogy aztán visszasüppedhessen emigrálásának biztonságot nyújtó időtlenségébe. Tíz éve már, hogy főhősünk otthonát egy dél-amerikai kisvárosra, pezsgő társasági életét a magányra, s a beidegződött társalgási kliséket a természet dallamára cserélte. Múltjának darabkáit gondosan palackba zárta, figyelmét pedig a táj vibráló színeinek megörökítésére irányította. Ám az emlékképek nem hagyják magukat, kiszámíthatatlan intenzitással törnek az álom és valóság határán táncoló hősre, akiben egyre erősebben zakatol a miértek és hogyanok megválaszolatlan sokasága. A talányok megfejtésének érdekében nem sokáig hezitál, D. Lázár festő és volt egyetemi tanár hajóra száll.

„ – Ez az arisztotelészi gondolat: a szellem a valóságban van! Nem mögötte vagy fölötte, ahogy Platón gondolja.
– Tudom – nézett barátságosan beszélgetőtársára D. Lázár –, a szellem a valóságban rejtve él, anyagába zárva, és a világosságra vágyik. Arra, hogy az emberi megismerés megváltsa. És ez a sóvárgás most engem is áthat. Hogy melyik út a minék, uram, ezt kellene megtudnunk, elterelve valahogyan az ellenerők leselkedő figyelmét.”

Nyílt vizeken, 1933-ban. Az önmeghatározás örvényei visszafelé sodorják az idő kerekét. Lázár egy múlt századi óceánjáró fedélzetén találja magát. Menekülni lehetetlen, a rettegett múltba lépés kikerülhetetlenné válik. Az esték hangulatát díszes alkalmi asztaltársaság fokozza, megismerjük Rossit, az olasz kereskedőbőrbe rejtett filozófust, fecsegő nejét Agnesét, Weronicát, a csábos lengyel nevelőnőt, R. F.-et, a titokzatos kassai zendülőt s Nigumát, az indiai táncosnőt. Immáron közösen szelik a létbizonytalanság habjait, együttes erővel fejtegetik a világ észlelésének módozatait vagy a szellem és valóság kapcsolatát, s élénk eszmecserét folytatnak többek között a megfelelési kényszer, a szerelem és a szabadság eszményének mibenlétéről. A létkérdéseket feszegető beszélgetések különböző kultúrák és értekrendek találkozásából táplálkoznak, félbemaradt gondolatok tapadnak a hol eltérő, hol egyező nézetek vázaira, míg az önmegismerés útján bolyongó Lázár újabb állomásához nem érkezik.

„Az elvermelt titkok nehezen dekódolhatóak. Egyedül az álmok hatalma szüntelen.”

Palermo, jelen időben. Hősünk megpihen Szicília partjainál. Valamikor az itteni egyetem vendégprofesszoraként ismerték a környéken, ebben a festői környezetben, ahol a tétlenség erény, s a cselekvés büntetésért kiált. Az helyiek számára az álom mindenek felett áll, s átkot szórnak arra, aki látomásaikból fel kívánja ébreszteni őket. Lázár újabb létboncolgató kísérletek reményében folytatja félbeszakított karrierjét. Előadásain keresztül újabb filozófiai kérdésekre keresi a választ segítségül hívva a színtan és a meditáció egymásba fonódó erejét.

„– Elképzelhető a múlttal való teljes szakítás? – kérdezte Zyna.
– Szerintem ez szükségtelen – mondta D. Lázár. – Fontosabb, hogy mit veszünk észre a világból, és mit álmodunk hozzá.”

Budapest retour, a múltból az ismeretlenbe. A lelki útkeresés egy századfordulós orfeum páholyában folytatódik. Felvonul a korabeli közéleti személyiségek és művészek egy része, a háttérben varietéműsor zajlik, az asztaloknál élénk társaságok csevegnek. A cigarettafüstben szétmálló kocsmafilozófia mellé korabeli dallamok társulnak, a szentenciák közé kacér pillantások furakodnak. Lázár időközben ráészmél, hogy az alkalmazkodás és a döntés kényszere, a keretek szigora az, ami újra és újra szökésre kényszeríti. Ezúttal sem mélázik, jegyet vált, s önmagát keresve sodródik tovább.

„– És mi lesz a honvággyal?
– Az én honvágyam az álmaim – mondta csendesen D. Lázár.”

Festőnk utazásai belső útkeresések, önismereti kirándulások, létértelmező túrák. Utazások álmok és emlékek között, a tudatalatti hullámain, a valóságtól messzire sodródva. Sinkovits modern Szindbádként utaztatja hősét abban a töredékes térben és időben, amely a regényt meghatározza. Izgalmas karakterek, elgondolkodtató kérdések és meglepő válaszok adják a mű tengelyét, mely körül hiteles művészet- és művelődéstörténeti adatok s különböző filozófiai elméletek is táncolnak. Az író, akárcsak hőse, festőnek áll, az érzékletes leírásoknak köszönhetően már-már érezni az olasz piacok gyümölcsillatát, a tengeri fuvallatok hűsítő lehelletét vagy a pesti mulató szivarfüsttel vegyülő borpárlatát. Mindeközben misztikus nőalakok úsznak be a színre, egybefonva az egymás után sorakozó történetek egyes szálait, melyek akár a Rubik-kocka színes oldalai, hol elforognak egymás mellett, hol egységes képpé állnak össze.
 

Mészáros Anikó