Könyvek, dokumentumok

Angyali szimfónia
 

„Útvezetők: Rideg Alajos – tört, én, elem
város – történelem
angyalok – történések
intermezzók – történetek
fény – törés
hang – töredék”

Rideg Alajost, plakátmagányából kulcsfigurává előlépő főhősünket baráti körben csak Aljoznak hívták. Idősödő, de mégis kortalan túravezetője a műnek, amelyben talán huszonnégy órányi, talán huszonnégy percnyi, de az is lehet, hogy huszonnégy évnyi vagy évtizednyi szerepet kapott. Muzsikus volt, de kissé zeneszerzőnek is tartotta magát, s olykor még azt is elhitte, hogy egy fekete-fehér fényképről lépett az egysíkú világba.

Egyszer aztán, vagy talán minden nap, esetleg minden héten sétára indul. Felkászálódik a Színházklub teraszán szürcsölt tonikja mellől, karon fogja olvasóját, s a Jókai tér bogyófái mentén elindul vele az Apatini úton, végigvezeti a Bezdáni úton, elkíséri a Szent Rókus temetőig, majd visszakanyarodik a gyümölcspiac irányába. Közben csak találgatni lehet, hol is járunk egyáltalán, a szemfülesebbek egészen biztosan felkapják a fejüket a ferences kolostor, a Nepomuki Szent János-kápolna meg a Szentháromság-plébániatemplom hallatán. Mások meg, velem együtt, turistamód követik Alajost, aki szárnyatlan fekete angyalként lépked a Történelmi Levéltár, a Városháza, a szerb olvasókör, a református templom, a Népszínház meg az Evangélikus templom tengelyén, míg végül körbeérve, újra a Színházklub előtt nem találja magát.

A muzsikus és kissé zeneszerző Alajos még a régen kiaszfaltozott gyalogutak alól is hallja a kongótéglák énekét. Vájt fülének a mobiltelefon csengőhangja csókacsivitelés, a piaci zsongás oratórium. Sétái közben a dallamok észrevétlenül emelik át egy erőteljes képi dimenzióba, pörögnek a filmkockák, kinyílnak a régi fotóalbumok. A város minden szeglete egy-egy hangjegy, replicas de relojes españa s minden pereme alatt egy-egy libretto bújkál. A kopott házfalakról minduntalan lemállik egy emlék, minden kapualjnak története van, minden falevél emlékkép. A beszédes nématérképre egyre több jel kerül, az eddig ismeretlen utcákon immár otthonosan közlekedünk, s a bekezdések lassan lerántják a leplet Czoborszentmihály, vagy ahogy ma ismeretes, Zombor városáról. Alajos emlékezésein keresztül a település szüntelenül mesél, zene és képek állandó ölelkezésében szomszédokkal, katonatársakkal, szerelmekkel ismerkedünk. Múlt és jelen egymásba gabalyodik, hol a századfordulón, hol a huszadik században csatangolunk, hamar elvetve a tér és az idő pontos meghatározásának szükségességét. Meg is elégedhetünk annyival, hogy ha hősünknek zenei műszóval kellett volna jellemeznie saját korát, a rapszódiánál megfelelőbb kifejezést keresve sem találhatott volna.
Rideg Alajos, aki néha Aljoznak hitte magát, körútja elején még nem rendezte le önmagában saját identitását, sőt azt sem tudta volna megmondani, mivel is foglalkozott az elmúlt évtizedekben. Városjáró útjai során hát erre is szakadatlan kutatja a választ: elmereng a halálon, révedezik a múlton, elmélázik a félelem erején, s fel-felvetülő gondolatképei észrevétlenül mosódnak össze képzeletével. Jelenéseket lát, látomásokban létezik, s minden víziója azt sejteti, hősünk az angyalok városában keresi önmagát. Ott, ahol a templomtorony kivilágított angyali leszállópálya, ahol a lányok porcukorangyalok, ahol a víz a múlt angyalainak időkaptára, ahol a fiákeres ló gyönyörű testébe egy szomorú angyal van bezárva, ott, ahol fekete angyalszárnyakat vasal a nem létező idő kereke, ahol az őszi avarba befészkelnek az angyalok, ahol az élet angyalpor, a lét pedig egy angyali rozettából induló és érkező kitérőkkel tarkított körséta.

Mihályi ebben a huszonnégy képszövegben lekottázza a pillanatot, megfesti az időt. Árnyékkal rajzol, fénnyel láttat, világossággal színez, és sötétséggel kontúroz. Stációképekhez hasonlatos fejezetei megelevenedett térképszeletek, melyek egymáshoz illesztve jól komponált szimfóniaként zengenek, s tételeit Szajkó István illusztrációi díszítik.

 

Mészáros Anikó