Könyvek, dokumentumok

Úgy olvastam el Dormán Lászlónak a hatvanadik Kanizsai Írótáboron bemutatott fotókiállítását, mintha egy könyv lenne, regény vagy verseskötet, mert a kiállítás minden darabja felér egy-egy verssel, novellával, sőt akár regényrészlettel is, hiszen történetet mondanak el ezek a képek, mint minden irodalmi munka; a pillanatot ragadják meg, egy-egy ellesett pillanatot is, illetve talán mindig ellesett pillanatot, amikor a képen szereplők nem tudnak róla, hogy fényképezik őket, mert ha tudnának róla, akkor felvennének valamilyen szerintük előnyös testtartást, arckifejezést, és ezzel a pillanatot hazudtolnák meg, önmagukat is, hiszen játszanak, ahelyett, hogy élnének, a jó fénykép pedig éppen az élet egy-egy pillanatát örökíti meg, úgy is, hogy a pillanatot beágyazza az életrajzba, vagyis minden rólunk készült felvétel egyszerre adat a pillanathoz, másrészről pedig része az életünknek; életrajzunk szerves részei a rólunk készült felvételek, és nemcsak az igazolványképek, vagy azok a legkevésbé, hanem éppen azok a képek, amelyeknek a készültéről nincs is tudomásunk. A fényképész, aki nem a stúdióban dolgozik, valójában láthatatlan, csak a fényképezőgép villanása vagy kattanása jelzi a jelenlétét, de akkor már késő igazítani a testtartáson, a mozdulaton, az arckifejezésen.

Bányai János