Könyvek, dokumentumok

Az emlékezet oldalán

Ritkán látni olyan impozáns életrajzot, mint amilyen a 2013-ban megjelent Zoknik a csilláron, életek hajszálon című könyv szerzőjéé, Várady Tiboré, aki, mint ahogy a fülszöveg róla szóló rövid ismertetőjében olvashatjuk, Belgrádban végzett jogot, majd többek között tanított Újvidéken, Budapesten és az Egyesült Államokban. Ezek csak kiragadott momentumok a páratlanul gazdag életrajzból, így nem hiába szerepel egy, a születésnapja apropóján készített 2014-es interjúban, hogy „hetvenöt év alatt legalább százötven évet élt” (Egy hét magyarságpolitikai írásaiból [május 20–27.] [online]. Új Magyar Szó Online, 2014. május 27. http://www.maszol.ro/index.php/hatter/szemle/29947-egy-het-magyarsagpolitikai-irasaibol-majus-20-27). Esetünkben nem feledkezhetünk meg arról a kitérőről sem, mely Várady Tibort mint szépírót jellemzi: szerkesztője és felelős szerkesztője volt az Új Symposion, majd a Létünk folyóiratnak, a címben megjelölt mű a negyedik magyar nyelven megjelent kötete. Ez a kettős életút, mely közös mederbe tereli a jogot és az irodalmat, a szóban forgó könyv szempontjából is jelentős, hisz a szépirodalomnak nem egy hétköznapi értelemben vett oldalhajtásáról van szó; pontosan ezt sejteti már az alcím is: Történetek az irattárból. A bevezetőből tudjuk meg, hogy a szerző nagyapja 1893-ban nyitott ügyvédi irodát Nagybecskereken (a legtöbb eset is ehhez a városhoz kapcsolódik). Az utódok sem tértek el ettől a gyakorlattól, így a háromgenerációs jogászcsaládban többezer ügy iratai halmozódtak fel. A szerző az édesapja által félretett 5-6000-ből választotta ki azokat, melyek a kötet anyagát szolgáltatták. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy az író ezekből merített ihletet egy esetleges regényhez, hanem ismerteti, értelmezi, kommentárokkal látja el az eseteket. Nem mondható éppenséggel mindennapinak e gyakorlat, s pontosan dokumentumpróza jellege, műfajteremtő mivolta teszi külön érdekessé a művet.

A szövegekről tudni kell, hogy egy részük először a Hídban jelent meg, majd csak később jött az ötlet, hogy ezeket akár könyv formájában is ki lehetne adni. A szövegek nem kronologikus sorrendben követik egymást, noha a műben nem kis szerepet játszik a történelem, az egymást követő és leváltó rendszerek: tematikai csomópontok, központi kérdések köré csoportosítja a különféle történeteket. (Fontos hozzátennem azonban, hogy az imént említett két lehetséges osztályozási mód nem egyszer egybeesik.) Felmerül többek közt a „nemzetiség elleni izgatás vétsége” (16), a hatalom megdöntésére, akadályozására irányuló tervként, tettként értelmezett csetlés-botlás, állampolgársági kérdések, (ál)válóperek stb. A mű felénél teszünk egy „lírai letérőt” (132): a kötet általános gyakorlatától eltérően itt csak illusztrációk szerepelnek hozzájárulva eme apró „történetkockák” (134) önmagukban, a történelmi háttérből kiszakított láttatásához.

Az imént említettek fényében nem meglepő tehát, ha a kötet két meghatározó motívumaként az emlékezést, emlékezetet és a történelmet emelem ki. „A mindennapok történelme egy darabig hitelesebben tud fennmaradni, mint a nagy történelem, de képes nyomtalanul el is tűnni”– szerepel a mű egyik írásában (165). A szerző az irattárban megőrzött papírkötegek leporolásával kijátszotta a feledést: valóban az akkori, leginkább háborús hétköznapok gyakori eseteit eleveníti meg. Apró történetmorzsák ezek, melyek elindítják és végig fenntartják az író mesélő kedvét: a legtöbb ügy a nagyapja és az édesapja praxisához kötődik, ám ezekhez is hozzáfűzi saját humoros, sokszor anekdotaszerű történeteit, vagy éppen esszéisztikus kitérőkben olvashatunk továbbgondolásra serkentő meglátásokat. Az eseteket nem mindig ismerjük meg hiánytalanul, hisz ha kezünk a múltban tapogatózik, számolnunk kell azzal, hogy az nem feltétlenül őrizte meg a rekonstruáláshoz szükséges összes kapaszkodót. Itt elsősorban eltűnt iratokra kell gondolni, illetve arra, hogy „izgalmas történetek helyszínén néha elfogynak az emlékezet hordozói” (7). A hiátusok meglepő módon nem váltanak ki hiányérzetet, rosszallást, hisz mindezekből hűen kirajzolódik az emlékezés bonyolult természete, a múlt visszafordíthatatlansága, illetve az ezekkel mégiscsak szembemenő akarat. Az az eset lesz természetesen a legkidolgozottabb, melyet a szerző maga élt meg, az egyik Symposion-per vádlottjainak védőügyvédjeként.

„Engem és néhány osztálytársamat viszont érdekelt, hogy mi is volt az, aminek a borzalmas intenzitását éreztük, de túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy valóban lássuk” (205). A műben érintett történelmi események bekövetkezte óta sok idő telt el, de még ma sem állíthatjuk biztosan, hogy mindez elegendő arra, hogy ténylegesen átlássuk és értelmezzük őket. A történelemkönyvek dátumok, csaták, hadvezérek, országok és tömegek említésével konstruálnak egy történelem-, világháború-képet mindenféle egyéni felvillanások nélkül. Az időbeni elválasztottság miatt kézzelfogható kapaszkodókat keresnek és adnak, ezzel személytelenné, elképzelhetetlenné téve azt. Várady Tibor azonban arcot ad a történelemnek, hasít egy apró rést, melyen keresztül láthatjuk a háború generálta mindennapi problémákat, az egyes embert, aki ezekre megoldást keres. A szerző több ízben felhívja a figyelmet arra, hogy az időben történő előrehaladástól függetlenül változatlanul szembesülünk ugyanazokkal az esetekkel, csak az ezekhez társítható magatartásformák változnak, leginkább az aktuális hatalom elvárásainak megfelelően. Ennek különféle variációi a könyvben összegyűjtött jogesetek. Szerencsére mi már abban a helyzetben vagyunk, hogy ezek közül többet is – valóban tragikomikus voltuk miatt – megmosolyogtatónak tartunk. Ilyen az italozó Nagy Béla esete, aki kocsmákat kizárólag a „nép érdekében látogat” (249), vagy Eckstein Lili folyamodványa egy kartonruhához elegendő anyagért. A történelem egy másik fontos mozgatórugója is kirajzolódik a történetekből: „Sok-sok ismétlődő példa bizonyítja, hogy a felforrósodó történelem nemcsak kilengéseket, hanem (és legalább annyira) kilengéslátást is ihlet” (18). A tragikomikum legtöbbször abból adódik, hogy az összetartozást a közösség nem önmagából építi ki: az egységérzés csupán egy bizonyos ellenséghez képest létezik, s ha esetleg nincs szemben álló fél, létrehoznak egyet. Merev, átmeneteket nem ismerő osztályozási rendszerekből épített bástyába vonulnak, amelynek magaslataiból letekintve nagyon könnyű sok mindenkit ellenfélnek titulálni. Ilyen pl. az aradáci péklegény esete az ötvenes évek elejéről, akit az Informbiro (Tájékoztató Iroda) álkommunizmusával való „rokonszenvezés” miatt rendeltek be a bíróságra, majd ítéltek is el. A tárgyalás tetőpontja akkor következett, amikor a vádak és heves vallatás közepette felcsattant a vádlott, hogy valaki végre tájékoztassa, mi az a bizonyos Informbiro, amit folyton emlegetnek.

Várady Tibor Zoknik a csilláron, életek hajszálon című kötetének prózái egy letűnt világ dokumentarista korrajzaiként tanúskodnak a múlt történéseiről. Teszik ezt úgy, hogy egy pillanatra sem hagyják elkalandozni a megismerésre vállalkozót: az emlékezet hol pontosabb, hol pedig inkább sejtető mechanizmusa révén végig fenntartják a személyes sorsok és a történelmi események keltette feszültséget. Nincs apelláta: ez a kötet olvasásra ítéltetett.

Szalma Judit