Könyvek, dokumentumok

Olvasmányos vajdasági magyar science fiction


Ha most részletesen ecsetelném, hogy milyen kátyúban van a vajdasági magyar könyvterjesztés, bizonyára sokan megrökönyödnének, éppen ezért csak érintőlegesen teszem. Persze vitathatatlan, hogy az utóbbi időben rengeteg változás történt e téren, mégis úgy gondolom, hogy még az út legelején vagyunk, és sokkal több megmérettetés áll előttünk, mint könnyed kaland. Sok a tennivalónk tehát, hiszen rengeteg jó vajdasági magyar könyv tűnik el a „süllyesztőben”, megfosztatnak attól, hogy megtalálják a maguk olvasóját. A magam részéről úgy segíthetek ebben, hogy egy olyan méltatlanul „ismeretlen” könyvről – mondhatnám úgy, a terjesztés ártatlan áldozatáról – írok most Önöknek, amelynek ott a helye a könyvespolcunkon, az éjjeliszekrényünkön vagy a párnánk alatt.

Vasagyi Mária Fabella Domi című könyvével hosszabb ideje szemeztem, míg végül sikerült megszereznem és elolvasnom. A regény egyébként a Forum Könyvkiadó meghívásos regénypályázatának egyik nyertese. A maga nemében egy roppantul érdekes alkotás, mely megbízható információk szerint kellőképp megdolgoztatta a szerkesztőjét is.

Egyrészt ezért éreztem azt, hogy mindenképp írnom kell róla – a nyelvezete miatt. Mindig is vonzódtam azokhoz a szövegekhez, amelyek ilyen eszméletlen közelségbe viszik az olvasót a nyelv működéséhez, alakulástörténetéhez. Egyúttal azt is elárulják, hogy megírójuk milyen magabiztosan jár az irodalom kertjében. Erre számos példát tudnánk hozni Esterházy Csokonai Lilijétől Parti Nagy Fülkeforjáig, de a lényeg mégiscsak az, hogy az apropót erre egy vajdasági szerző könyve szolgáltatja, mely szerző nem csak úgy archaizál bele a vakvilágba (mint ahogyan azt például én teszem), hanem tudományosan is igazolva, pontosan. Vasagyi regényének határozott nyelvtörténeti íve van, mely hűen nyomon követi nyelvünk változását az 1300-as évektől napjainkig – ez az ív, valamint a fejezetek végén elhelyezett megjegyzések hitelesítik a művet, noha mindvégig tudjuk, hogy a regény cselekménye (a Freya Gutenberg által őrzött dokumentumokkal együtt) fikció. Tudományosan bizonyított fikció – ezáltal a mű maga a szavak konkrét értelmében: science fiction.
A regényben bemutatott történet főszereplője a HÁZ – legalábbis az alcím tanulsága szerint –, amely ennek a rejtélyes szigetvilágnak az első olyan emberkéz alkotta létesítménye, melyet a sziget, nevezetesen Sütő (vagy Péksziget) megtűr, befogad. A történelem folyamán emberek jönnek-mennek, kultúrák cserélődnek, földrajzi nevek változnak, de a HÁZ, faragott kútkávájával („Ki ez kutbul iszik szavát mind elhiszik”) megmarad hirdetve a múlt örök jelenvalóságát.

A szereplők sorsát mindvégig a véletlenek irányítják. A mű életterét képező szigetcsoport is mintegy a véletlen folytán népesül be a későbbiekben. A Dunán lefelé evező emberek híján vannak az önálló akaratnak, egyszerűen átadják magukat a sorsnak, a víz sodrásának: a vizek pedig természetükből kifolyólag is szeszélyesek. Erre számos példát találunk a regényben, az egyik legérzékletesebb történet mégis a folyószabályozásnak, a vizek lecsapolásának és a mocsarak kiszárításának története. A vízügyi mérnökök igyekezetét folyvást kudarcok követik, hiszen amellett, hogy meg kell birkózniuk a helyi ellenállással, a szigetek „őslakosaival”, maga a hatalmas víztömeg sem engedelmeskedik a mérnöki akaratnak, majd végül a Duna újra elárasztja a kiszárított területeket, és Márk gróf állatkertjének egzotikus állatai, akár Noé bárkájának utasai az özönvíz után, úgy hagyják el úszva e kies vidéket.

Mítosz övezi ezt a térséget, melyhez társul a homéroszi eposzok szimbólum- és hasonlatrendszere. Például néhol egészen könnyen felfedezheti az olvasó az Odüsszeia egy-egy ismert sorának átiratát. A homéroszi eposzok világa nem idegen ettől a szövegkörnyezettől sem nyelvében, sem hangulatában, továbbá a regény első fejezetének cselekménye némileg felidézheti bennünk Odüsszeusz tengeri bolyongásait is.

Az eposzok hangja azonban csak egyetlen árnyalatát adja annak a stílusbeli sokszínűségnek, ami a Fabella domit jellemzi. A könyvben az egyszerű történetleírások mellett naplójegyzetet, levelet, vízmérnöki jegyzőkönyvet, sőt tanúvallomást és vádbeszédet is olvashatunk. Ez a szövegbeli heterogenitás is hozzájárul ahhoz, hogy a könyvet tudományos munkaként olvashassuk, ám vannak olyan pillanatok, amikor kifejezetten kárára van a szövegnek – megbontja a regényformát, és ezáltal úgy érezhetjük, hogy kapaszkodók nélkül maradtunk, ha csak pillanatokra is.

A véletlenek a regény későbbi fejezeteiben is fontos szerepet játszanak. A Jurjitz család története akaratlanul is felidézte bennem a Balázs Attila regényéből ismert Észak–Dél problematikát, azt hogy honnét, milyen nézőpontból tekinthető ez a vidék barbaricumnak, és honnét a birodalom művelt színterének. A Jurjitz fafaragócsalád nagy reményekkel érkezett Sütőre, hogy az övesi kolostor kapujának, gyóntatószékeinek és szószékének díszes fafaragványait elkészítsék, ám az eléjük táruló látvány hatására feltört belőlük a fájdalmas sóhaj: „Ó, Tinnin! Illatos szülőhely! Mi ez itt hozzád képest? Sárrét és békalárma és nyálkás vizek bűze…” Azoknak a művészetet művelő és művészetre szomjazó embereknek a sóhaja ez, akiket nem érintett még meg az egyszerű formák tökéletessége. Ezt követően azonban Sütő szinte észrevehetetlenül vonzza magához bűvös erejével a Jurjitz család tagjait. Agapa, a család legidősebb hajadonja, ki a kezdetekben Dalmácia elismert faragómestereinek keze alatt a mediterráneum jellemző növényeivel, ruta-, asperula- és citromfű-levelekkel díszíthette Itália és Bécs ismert templomait, sütői munkáinak főmotívumául a pásztortáskát, a nyárfalevelet és a hársvirágot, valamint a pipacsot és a tavirózsát tette meg. Mi ez, ha nem a táj győzelme az ember és a művészet felett?

Ugyancsak élvezetes – ugyanakkor központi, az egyik legfontosabb – fejezete a regénynek Harmath Elemér karnagy és a Totenstrasse 25. szám alatt megalakuló filharmónia története, a filharmóniáé, amely szintén az Észak–Dél viszonyrendszert képezi le zenéjében. Hiszen az általuk játszott darab a „Fjordok jeges lehelete a meleg kertben, ahova a ciprusok és jó szagú bogyós bokrok mögül felcsillog az Adria türkisze, amint hullámait csipkézi, egyszerre lesz ott abban a ligetben a későn hajnalló és korán alkonyuló észak és a korán világló és későn sötétedő dél…” (68.) Harmath Elemér és zenésztársai már jóval közelebb állnak hozzánk az időben; történetük a jelen embere számára még mindig ingoványos talaj, a róla való beszéd akadozó, el-elhaló, óvatos, akár az a néhány hang, melyet a HÁZ zongorája kiad: Fá, bé, lá., dó, mí… Ezzel az óvatossággal beszél ezekről a történetekről a regény is, felhasználva a zenét, mint olyan kifejezőeszközt, amely képes elmondani azt, amit a nyelv nem, vagy csak korlátozottan tud kifejezni. A híres francia zeneszerző, Olivier Messiaen által a hadifogolytáborban komponált mű, a Quatuor pour la fin du temps próbáinak üzenete az, hogy felül kell emelkednünk a véges dolgokon, az anyagi világon ahhoz, hogy el tudjuk viselni azt. A zene a legtökéletesebb eszköz arra, hogy az ember feledhesse a háború megpróbáltatásait. Itt tanácsos idézni a regény vonatkozó sorait: „…de uraim, nem érzik, hogy itt most az időtlen végtelenség mutatkozik meg a véges eszközök nyomán?!, hogy részesei vagyunk a folyamatnak, amely arra tanít, miként lehet az esetlen mulandóval kifejezni a végtelenséget?!, az anyaggal az anyagtalanságot?!” (92.) És ahogyan az idő megszüntetése megtörténik a zenében, úgy oldódhatnak fel a történelem nagy traumái ebben az immár időtlen, végeláthatatlan áramban.

Vasagyi Mária regénye egy rendkívül izgalmas olvasmány, mely számos kellemes percet okozhat olvasójának. De ami még ennél is fontosabb, hogy lényeges üzenetek hordozója – a benne bemutatott emberi sorsokban, kudarcokban és sikerekben mindig ott látható a „jövő fölszerentsülésének képe”. Ebben adhat sokat számunkra, akik amúgy is híján vagyunk az optimizmusnak.

Barlog Károly