Könyvek, dokumentumok

A jugoszláviai/vajdasági magyar szellemi térség fontos jellemzője volt mindig is az irodalom és képzőművészet gyümölcsöző, egymást megtermékenyítő szimbiózisa. E két művészeti ág összefonódása a legteljesebben Tolnai Ottó írásaiban érhető tetten, melyekben megképződik a vajdasági magyar képzőművészet imaginárius múzeuma. A 2013-as Nagyapáti Kukac Péter képzőművészeti díj bírálóbizottsága is éppen ezért a szinkretikus művészetszemléletért ítélte oda e kitüntetést Tolnai Ottónak, aki „mélyen magában hordja a képzőművészetet, s ahogy figyelünk testünk jelzéseire, úgy figyel ő a művészek minden megnyilvánulására, hogy azután önmagán átszűrve ossza meg a világgal képzőművészettel kapcsolatos észleléseit”. Az indoklásban az író Kalapdoboz című kötetét az eddigi legteljesebb válogatásnak nevezik.

Ha egymás mellé tesszük a Kalapdobozt és az eddigi képzőművészeti esszéket tartalmazó könyveket (A meztelen bohóc [1992], Rothadt márvány. Jugoplasztika [1997], Feljegyzések a vég tónusához [2007]), a három kötet éppen beleférne a Kalapdobozba, ha az doboz lenne, viszont valamiféle teljesség csak a négy könyv együttes olvasásakor bontakozhat ki, ugyanis a szerző nem egy-egy korszak, hanem az egész eddigi életmű terméséből merít szerkesztéskor. Vegyük példának a kötetnyitó Gyelmis-regény, folytatásokban című írást, mely 1996-ban a Bácsország hasábjain jelent meg, a megírás tervéről pedig A meztelen bohóc egyik 1988-as esszéje tudósít, A pompeji szerelmesekben és a Világítótorony eladóban viszont már a megírt Gyelmis-regényre találunk utalásokat.

Még mindig kívülről, a könyv testét szemlélve – mert Tolnainál a könyv megjelenése is fontos szempont, a címlapokon szereplő képek nem puszta illusztrációk, hanem Tolnai művészetének szerves részei, melyek egyszerre nyitnak utat a művek belső világa felé és a „szökésvonalakat” a szerző univerzumán kívülre – egy grandiózus, fekete, keményfedeles, dobozszerű tárgyat látunk, s rajta Edita Kadirić Boxer című 2005-ös képének egy kimetszett részletét, egy kalapos női fejet, felsőtestet a kalapdobozban, sőt az előzékek sem maradnak kép nélkül, a könyv elején Hangya András Aggok a tengerparton című képe fogad bennünket, a végén pedig Sagmeister Peity Laura A kék madár és a költő című festménye bocsát minket utunkra.

„Az esszé a villogó szellemesség műfaja, hozzám is ezért állt legközelebb minden műfajok közül” – írja Tolnai az Összeírtam fűt-fát, sefűsefát című szövegében, mégis a Kalapdobozban mintha a regény műfaja kerülne előtérbe. Gyelmis-regény, Tóth-regény íródik, és különben is, Tolnai regényszerűen ír képzőművészeti esszét, a festők, szobrászok regényhősökké lépnek elő, a képzőművészeti elemzések történetekbe, anekdotákba ágyazódnak. Ha a Tolnai-szövegek párját keressük, legközelebbi rokonként Daniel Arasse festménytörténetei tűnnek fel.

A kötet címét adó női kalapdoboz, melyet Szikora Tamás számára nyersanyagként hoztak a Holt-tenger mellől, izgalmas regénymotívum is lehetne. Talán nem véletlen, hogy azonnal a kisinyovi rubintos kalaptű jut eszembe róla, csak épp a kalap hiányzik, viszont kalaplelőhelyként a Tolnai-univerzumban Maurits képei kínálkoznak.

A asszociációk fonalát megszakítva időzzünk el egy kicsit ennél a kalapdoboznál, melyről a következőket olvashatjuk: „Istenem, egy női kalapdobozt a Holt-tenger mellől, ismételgetem immár magam is, hogy aztán engedjem, ő maga kezdje mesélni, hogyan lett képpé mindez, hogyan alakult krematóriummá, piramisformává az a női kalapdoboz a Holt-tenger mellől, érzem, megvan, itt sikerülni fog megragadni e művészet titkát.” Szikora Tamás kalapdoboza üres, a doboz falai telítettek, azok hordozzák és visszhangozzák a történelmi időt. Tolnai Ottó kalapdoboza egyáltalán nem üres, és nem a semmi akusztikáját visszhangozza, még ha a semmi kedvelt kategóriája is a szerzőnek, hanem a jugoszláviai/vajdasági festészet részletekben megtalált, összegyűjtött titkait, lila ördöglakatjait rejti.

Novák Anikó