Könyvek, dokumentumok

Sokat írtam arról az utóbbi időben, hogy Újvidéktől milyen nehéz eltávolodni, na meg arról is, hogy milyen könnyű Újvidéket más városokban, egy tenyérnyi helyen málló vakolatban, egy játékos ívű ösvényben vagy akár a budapesti Thököly úton sétálva felfedezni. Az azonban mégiscsak meglepő, hogyan lopja be magát ez a város azokba a szövegeimbe, amelyeket nem magamról (?), hanem mások könyveiről írok. Idestova három éve írtam a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet felkérésére, A hónap könyve rovatba – akkor Balázs Attila Újvidék-regényéről, a Kinek Észak, kinek Délről. Jelen szövegemet is egy Újvidék-regény ihlette, méghozzá Végel László idén megjelent Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című városregénye.

Mondhatni Végel egész életműve Európa és azon belül – illetve kívül; nézőpont kérdése – Újvidék megértésére, valamint a bűn és a bűnösség, a bűnhődés mibenlétének megértésére összpontosít. Idei regényében is erőteljesen felfedezhetőek azok a tapasztalatok, amelyek korábban írott esszéinek, sőt korai regényeinek – például az Áttüntetéseknek – élményanyagát képezték. Ám ezek a tapasztalatok itt új összefüggésbe kerülnek, egy fikciós keretbe, amelynek megvalósítója nem más, mint Lazo Pavletić és fiákere; a sétakocsikázás Újvidék ismert utcáin, terein. Nevezhetnénk a Neoplantát fiákerregénynek is akár: benne Lazo bérkocsija Neoplanta (Neusatz, Újvidék, Novi Sad) történelmén robog keresztül, néha kopottabban, máskor újramázolva, vibráló reklámfelirattal az oldalán (CITY TOURS), hol urakat, hol elvtársakat, hol angol turistalányokat szállítva, mindig más nyelvű parancsoknak engedelmeskedve. Mintha az utóbbi időben kifejezetten adná magát ez a fiáker- vagy hintóperspektíva, a kocsiról való szemlélődés és elbeszélés mint olyan. Gondoljunk csak Fehér Béla tavaly megjelent regényére, a Kossuthkiflire, vagy éppen az idei Esterházy-regény, az Egyszerű történet vessző száz oldal csöndhintajára.

„A valóságos eseményekkel való esetleges hasonlóság a véletlen műve” – olvashatjuk a kötet élén ezt a mindenki számára ismerős mondatot, mely általában arra hivatott, hogy védelmet biztosítson a szerző és a megírt mű számára a túlbuzgó értelmezőkkel szemben. Felmerülhet a kérdés, hogy miért tartottam fontosnak idemásolni? Bárhol is olvassuk ezt a kijelentést, nem kelti fel különösebben a figyelmüket, nem tulajdonítunk neki nagyobb jelentőséget, itt azonban – egy Végel-regény élén – mégis furcsán hat, mivel Végel László műveiben sokkal fontosabb szerep jut a tényszerűségnek, a válaszkeresésnek, a valóság megkapargatásának, mint a véletleneknek. Valamiért mégis fontosnak tartotta beiktatni a véletlent. Talán azért, mert olyan történetek kerülnek itt bemutatásra, amelyek még mind a mai napig tabuk, amelyeket csakis a fikció kabátjába bújtatva lehet, szabad elmesélni. Noha a néma generációk ideje már lejárt, ezekről a dolgokról mégsem lehet nyíltan beszélni; ezáltal egy másfajta „valóságot” képeznek. Méghozzá Neoplanta valóságát.

Neoplanta nagy ígéretekkel kecsegteti az ide érkező felszabadítókat – hiszen ennek a városnak mindenki a felszabadítására törekszik, ergo valójában mindig az elnyomó erők birtokában van. Rendszerek jönnek-mennek, ennek ellenére Neoplanta mindvégig képes megmaradni az Ígéret Földjének, melynek lakói Végel tavaly megjelent könyve, a Bűnhődés hőseihez hasonlóan kentaurok. De míg a Bűnhődésben a balkániság és európaiság kettőssége jelenik meg, ebben a regényben egy sajátos, újvidéki kettősségről beszélhetünk, melynek természete sokszor kiszámíthatatlan – eldönthetetlen, hogy nyelvi, nemzeti vagy eszmei alapú-e –, és melyet a regény egyik hőse, Török Miklós a következőképpen fogalmaz meg: „Csak egy életünk van, ellenben kettőt vagyunk kénytelenek élni”. (259.) Neoplanta „őslakosai” egyszerűen belekényszerülnek azokba a szerepekbe, amelyeket a „felszabadítók” rájuk erőszakolnak – így válik a délvidéki magyarság a felszabadító partizánok számára aljas, fasiszta néppé, a Horthy-féle felszabadítók szemében pedig elmaradott, műveletlen csürhévé, akik még a saját nyelvüket, kultúrájukat sem voltak képesek megismerni, illetőleg megőrizni.

De nemcsak az őslakos németek, szerbek, magyarok nem lelik honjukat az Ígéret Földjén, hanem a kolonisták sem, akik állandó szorongásban élnek, félnek, hogy az elkövetkező rendszer nem az ő számukra kedvez, s hogy házaik eredeti lakói egyszer majd nemcsak szellemként járnak vissza kísérteni, hanem hús-vér valójukban is megjelennek, hogy jogos jussukat követeljék.

„Neoplantainak lenni hivatás, drága barátaim, azt jelenti, hogy az élet minden területén a legeslegjobbnak lenni” (153–154.) – visszhangoznak bennem Dornstädter úr szavai, és arra gondolok, hogy a neoplantaiak talán épp az alkalmazkodásban, a szerepjátszásban a „legeslegjobbak”. Hiszen a város történetének bármely pontját is vizsgálnánk meg tüzetesebben, mindenhol azt láthatnánk, hogy megállás nélkül folyik a nagy színjáték. A Horthy-rendszer ugyanúgy megköveteli az egyszerű cselédtől, hogy elfeledett, a haza kebléről szerencsétlenül és erőszakkal leválasztott fűzfapoéták kötetét dedikáltassa, mint ahogyan a Tito-érában is mindenkinek szigorúan meghatározott szerepe van: az úttörőlány verset mond, a pincér felszolgálja a habos kávét és előre begyakorolt sémák szerint igyekszik könnyed beszélgetésbe elegyedni Tito elvtárssal, a detektív lesben áll, majd a látogatás végeztével felzabálja a maradékot.

Ez a színjáték, Neoplanta lakóinak állandó metamorfózisa a regény jelenidejében sem ér véget, és nem kell hozzá különösebb merészség, hogy kijelentsük, hogy mind a mai napig tart. Az Ígéret Földje, mely egyaránt magához csábított magyart, szerbet, németet, örményt, zsidót, bosnyákot, horvátot – és sorolhatnánk még hosszan, hogy kiket –, „multikulturális tömegsírrá” (238.) vált, melyben mindenki nehezen találja a helyét. Az újonnan érkezők megvetéssel beszélnek a fehér hajú öregekről, akik valami filmbéli stafétabottal cirkuszolnak, a sofőrök idegesen tülkölnek, ha szembetalálkoznak a forgalmas úton az emlékezés fiákerével.

A korábban már említett „újvidéki kettősség” a regényben talán A gondtalan szocialista nemzedék című fejezet nyitányában jelenik meg a legérzékletesebben, ahol az elbeszélő a Duna-hídon általkelve letekint a hömpölygő folyóra. Ezt a részt olvasva szinte reflexszerűen emeltem le az Egy makró emlékiratait a polcról, hogy összevessem az első Végel-regény elbeszélőjének, Bubnak és a Neoplanta énelbeszélőjének a folyóhoz való viszonyát. Amíg a Makró fiatal, a Nagy Színjátékban helyét kereső egyetemista hőse számára a Duna közelsége a megnyugvást, a gondoktól való elszakadást jelenti, addig a Neoplanta idős, mindent látott és megtapasztalt elbeszélője számára a folyó a történelmi traumák hordozója, egyszersmind az a választóvonal, amelyen az individuum a legkiszolgáltatottabb, mert úgy érzi magát, mint akit két oldalról ráncigálnak: „Délről nyomul előre valamiféle nemtörődömség, a hódítás vágya, a boldog kisajátítás naiv művészete, amely ha feltűnik, megdermed a táj. Úgy érkezik, mint a nő, aki számára cseppet sem vagyok érdekes, de mégis meg akar hódítani, hogy aztán elégedetten folytassa útját. Észak felé pedig a sunyi, finomkodó kétszínűség ráncigál. De mindnyájan egy helyben toporgunk a saját városunkban.” (236.)

Végel, az utóbbi időben főleg az esszé műfajában alkotó szerző, ismételten megmutatta kiváló regényírói tehetségét. A Neoplanta, avagy az Ígéret Földje által Újvidék-irodalmunk és tudásunk a közelmúlt történelmi eseményeiről, véleményem szerint, sokkal gazdagabbá vált. És épp itt volt az ideje, hogy valaki elmesélje, megszólaltassa a néma nemzedékek történeteit. Most már csak abban kell bíznunk, hogy lesz fül, mely meg is hallja őket.

Barlog Károly