Könyvek, dokumentumok

Pokolkerék

„Nadályos vízbe vetett a sors”

A Ferenc-csatorna „élő vize”, gazdasági haszna, hidrológiai hatása, a környezetre gyakorolt befolyása mellett irodalmi ihletőként is jelentős. A romániai magyar íróként jegyzett, de óverbászi születésű Molter Károlytól kezdve Majtényi Mihállyal, Bordás Győzővel folytatva Vasagyi Máriáig többen is regénybe foglalták csatornaképüket. Herceg János számos írása is e csatorna vonzáskörében született, más szerzőknél is megtalálható ez a motívum. A legutóbbi vajdasági csatornaregény Vasagyi Mária Pokolkerék című műve, amelyet az elmondott események történésének ideje, a fölismerhető helyszínek nyomán szorosan köthetünk a Ferenc-csatorna ásásának történetéhez, a megidézett történések, valamint a kétszáz évvel korábbi nyelvállapotot újrateremtő, újraélő elbeszélői nyelvhasználat nyomán történelmi regénynek is tekinthetnénk, ám ennél tágabb kereteket követel magának e szinte csupán füzetnyi mű, aminek egyötödét a szöveg megértéséhez szükséges szómagyarázat teszi ki. Vasagyi Mária elbeszélőkészségének ugyanis van egy, a tárgyon felül emelkedő, látomásos vonulata, ami a Ferenc-csatornánál általánosabb terepre vezeti olvasóját, a regényt pedig a történelmiség felől a fikcionáltság birodalmába emeli át. A legizgalmasabb az egészben, hogy a fikcionáltságot műve dokumentum jellegének minduntalan bizonygatása révén tudatosítja.

Legelőbb szituációba helyezi a fiktív regényszöveget, nem is akármilyenbe, hanem nyomban európaiba. A kerettörténet szerint a szöveg közreadója féltestvérétől, a valenciai opera magánénekesétől kapta az énekes számára értelmezhetetlen textust tartalmazó füzetet, közös szépapjuk, Lothár feljegyzéseit, amiről csak azt követően derül ki, hogy a szépapa „irodalmi szárnypróbálgatása”, hogy 1999 májusában – a mostani kötet megjelenése előtt pontosan tíz évvel – a párizsi irodalomtudományi intézet Pesten és Göttingában magyarul tanult professzor asszonya franciára fordította a bábeli szövegnek tűnő, soknyelvű irományt. Az elbeszélő tehát dokumentumként igyekszik hitelesíteni a regényszöveget, a történet során a szépapa naplójaként említi, elbeszéli a kézirat hányatott sorsát, és azt is megoldja, hogy ez a napló megörökítse írójának halálát is, amit idegen kéz, Lothár rabtársa jegyez majd fel a diárium végén. Még a naplóban található pazar illusztrációkat is leírja, hogy minél autentikusabb dokumentumnak tűnjék a közreadott szöveg. Az alaptörténetet hitelesítő kerettörténetet elbeszélő bevezetőben viszont olvasható egy furfangos mondat, ami azzal indul, hogy a jelen könyvet hárman írták, a szépapa, a francia professzor asszony, valamint a közreadó, a mondat végén azonban a közreadó az előző kettő iránti csodálatáról és hálájáról ad számot, amiért megírhatta a könyvet. Vagyis, ha rejtőzködve is, de az olvasó tudomására hozza, a három szerző voltaképpen egy: az elbeszélő.

A regénybeli történet 1795. május 20-án, Martinovics Ignác és jakobinus társai lefejezésének napján kezdődik, az elbeszélés pedig 1797 márciusának idusán, és 1802. május másodikán ér véget. Lothár szépapa ugyan rokonszenvezik a jakobinusokkal, de inkább az ördög bibliáját forgatja váltakozó sikerrel, meg a lányok szoknyájának megoldásával foglalatoskodik, mégis vélt politikai kapcsolatai miatt fogják le, kínvallatás alá vetik, majd egyik napról a másikra a csatornát ásó kényszermunkások között találja magát. Öt éven át sínylődik, csak rabsága harmadik esztendejének múltával szerez tudomást arról, hogy ikerfiai születtek, nyelvtudása révén tolmácsként ideiglenesen magasabbra emelkedhet rabtársainál, kifundál egy emberi erővel hajtott csatornavájó kereket, ez a pokolkerék, amely a téves számítások miatt az üzembe helyezésekor összeomlik, és háromszáznegyven kényszermunkára ítélt halálát okozza. A számítások javítása után már működőképes lesz az ördögi masina, Lothár azonban kegyvesztetté válik. Hosszú betegségéből a csatornaavató ünnepség napján gyógyul, fölmászik a pokolkerék legtetejére, ahonnét a mélybe zuhan és szörnyethal. Ami mindeközben történik, azt beszéli el a napló.

A „talált” szövegben vendégszövegek bukkannak fel, akárcsak az írónő Silentium album című művének oldalain a temető falára írt üzenetek, itt az ásó nyelébe vésett végsóhajok, fontos híradások bukkannak föl. Ezek az üzenetek a csatorna ásására hurcolt elítéltek soknemzetiségűségét is szemléltetik, van a táborban magyar, német, bunyevác, olasz, francia, spanyol, muszlim, sőt egy szerecsen is kubikolt velük, akit szökési kísérlete során őrei agyonvertek, majd kitömettek, és a bálozó közönség épülésére visszaszállítottak abba az európai fővárosba, ahonnét korábban elhurcolták. A „talált” szöveg eredetijét szerzője „diáriumnak”, naplónak nevezi, noha a benne leírtak alapján valószínűbb, hogy a kényszermunkára hurcoltak írásos tevékenysége csupán az ásónyelekbe vésett üzenetekre korlátozódhatott, ami ismét csak aláássa a dokumentaritás képzetét. Persze a (fiktív) naplóíró se törekedett a tényszerűségre, eleve szépirodalmi szöveget kívánt létrehozni, amiben előkelő helyet kap az egyik rabtársával közösen megélt látomása, vagy a földbirtokos Óbor Kúnó esete, aki egy tizenötödik századi firenzei festményt varratott kacagánya béléséül – mert tehette –, és ebben az öltözékben jelent meg a bécsi álarcosbálon. Anekdotának is remek, ám a regényben a történet lebegtetése izgalmas, és földbe döngöl mindenféle dokumentaritásigényt. A festmény voltaképpen a pokolkerék találmány ihletője, ugyanis egy korábban elbeszélt történetben még fára festett táblakép volt, amely egy hajótörés során életet is mentett, a ragúzai herceg ebbe a táblába kapaszkodva úszott partra. Az elbeszélő máshol arról szól, hogy a sárba fojtott hajcsár gyűrűje négyszer is előkerül az iszapból, noha a gyilkos messze elhajítja azt, meg hogy a halott kényszermunkások éjjel betemetik azt, amit az élők nappal kiástak, így már az se meglepő, hogy Óbor Kúnó azt követően teszi nevezetes báli látogatását, miután nyomorultul elpusztult és elhantolták. A regényben megidézett számos jelenés, látomás, anekdota bizonyára jószerével fiktív, de mindenképpen akad köztük néprajzi gyűjtésből származó történet is. A toponímiák esetében is különböző eljárásokkal él az írónő. Az Óborszentmihályban könnyű felfedezni a mai Zombor hajdani nevét, Czoborszentmihályt, Szentiván valós nevén szerepel, viszont a Túlnani Törvények Tere elnevezés már egyenesen misztikus, a Szöllőce meg annyira eufónikus, hogy nem is érdekes, van-e valós megfelelője.

A Lothárt foglalkoztató alapkérdés, hogy mi a fontosabb, a csatorna, az emberek „rabságos baromlét”-e, vagy a regény megszületése. Számára az írás egyfelől a kényszerhelyzet elviselhetővé tételének eszköze, rabtársai a csatornaásók írnokának, krónikásának tartják, másfelől viszont a naplóírás kétségtelen szépírói ambíciójának folyománya: „…lészen-é vajha ki olvassa jegyzett merénykémet, avagy elnyeli ez leírtat, öszveegyesíti a leírhatlannal a sorsút és az üdő. Ó, esetlen scripturám! Bárcsak majdan egyetlen olvasódban is tudomást és lélekgyönyört gyümölcsélnél!” – jegyzi Lothár a füzetébe. A kalandor szoknyapecér és kártyaspíler választása a személyiségét és a történelem megélt pillanatait a kor babonáival, technikai vívmányaival, saját vízióival és a régió anekdotáival egybelátó naplóírásra esik.
Végül egy gyakorlati tanács e kitűnő olvasmányhoz: a Pokolkereket valóban nem árt a hozzácsatolt szómagyarázattal együtt olvasni, de úgy, hogy előbb a megfelelő fejezethez tartozó szótárt tanulmányozzuk át, majd folyamatosan olvassuk a szöveget. Csak az ilyen folyamatos olvasás során figyelhetünk e próza ritmusára, az olykor rímes mondatokra, az olyan gondosan szerkesztett beszédre, mint a következő részlet: „– A végre, hogy a rabnép pohánka mellé szalonnát egyék – válaszlá az rouage aljáról félkezű Naum. – Was sagt er? Warum? – kérdé Jákob, kinek falva Kernyenzis. – Semmi cél, ez itt a nemezis, hallám Nikodémtól, véle Naum testvérbarátságban vala.” […] „…nézd a francot, kevély a járása, nője pedig ronda, mint a kiokádott kása.”

Fekete J. József

(A kötet a Forum Könyvkiadó gondozásában 2009-ben Újvidéken jelent meg.)