Könyvek, dokumentumok

2011-ben a Magyar Nemzeti Tanács és a Forum Könyvkiadó Intézet meghívásos regénypályázatot hirdetett meg, melynek nyertes alkotása T. Kiss Tamás A tükörtestvér című regénye lett. A kötet nagy népszerűségnek örvend a fiatalabb és az idősebb korosztály körében egyaránt.

A regény Szegedről, Kanizsáról, az egyetemista évekről, a bulizásról, a világról, az önmegismerésről, a hovatartozásról, a szétválásról és a találkozásokról szól. A szerző nagyszerű részletességgel mutatja be a helyi színeket, a vajdasági csendes kisváros hangulatát, a Tisza-partot, a burekízű utcákat. De Szeged sem marad ki a sorból, hiszen a narrátor visszaemlékezésében felelevenednek az egyetemista évek, a koleszos bulik, az identitáskeresés, a világra eszmélés pillanatai.

A mű nyelvezete figyelemre méltó, ugyanis egyfajta átmenetet képez a magyarországi és a vajdasági nyelvhasználat között. Egyaránt érezhető a két ország, a két világ közti hasonlóság, de ugyanakkor a különbség is. A szöveg a farmernadrágos próza lazaságát viseli magán. A narrátor kíméletlenül őszinte és szókimondó. Olykor megrökönyít, olykor polgárt pukkaszt, de mégis igaz és hiteles. A Tisza az, ami összeköti a két várost, a két országot, a két országban élő embereket. Összeköt, de ugyanakkor egy határon folyik át, és ezzel szét is választ. Ez a kettősség már meg sem lepi az olvasót a regényben. A szerző elmélkedik, hogy az a képzeletbeli, láthatatlan vonal, amit határnak nevezünk, mennyire meghatározza egy-egy város kultúráját, egy-egy ember szóhasználatát vagy személyiségét. Mert a narrátor figyel önmagára, ő is más ember lesz a határt átlépve. Amint átlépi a határt, burekot már nem eszik többé, tornacipőt hord, nem pedig patikát, és rotringgal ír, nem patentos ceruzával.

A pikáns humor, az (ön)irónia egyfajta fanyarságot és lendületet kölcsönöz a szövegnek. Az elbeszélő én sokat filozofál, analizál, magába merül, az identitását keresi. Mindezt humorral teszi, akár a bölcsek. Nevet a világon és ami nagyon fontos, tud nevetni saját magán is. Ezzel a gúnnyal, ezzel az iróniával fordított tükröt tart a világ elé. De a tükör mint metafora nem merül ki ebben a fordított állapotban, hanem minduntalan újra és újra felbukkan a regény lapjain. Beszélhetünk róla akár mint tényleges tükörről, ablaküvegről vagy kirakatüvegről, de mint a Tisza víztükréről is, és ha nem vesszük olyan szigorúan, akkor a különböző tudatmódosító szerek használata is – ami igen gyakran előfordul a narrátorral a regényben – egyfajta tükörképet tart az ember elé. Ez a tükörkép vagy tükörtestvér az, akivel a narrátor vitatkozik a regényben, akihez szól, akinek mesél, akivel megosztja a gondolatait, a kétségeit, a reményeit. Az elbeszélő identitásának, a világképének fontos alkotóeleme ő. Skizoid állapotot eredményez a regény lapjain a jelenléte, mert az „én” és a tükörkép kettősségére úgy gondolunk, mint egy hasadt személyiség kettősségére. A tükörtestvér az, aki társunk lesz a magányunkban, az egyedüllétünkben.

A szerző külön dimenzióba és külön idősíkba helyezi el a két várost, Szegedet és Magyarkanizsát. Mindezzel és a fejezetek periodikus váltakozásával eléri, hogy filmes hatást keltsen a szöveg. Ezeknek a fogásoknak az alkalmazásával az olvasó gyakran érezheti úgy, hogy inkább filmet néz, semmint regényt olvas. De ez cseppet sincs kárára a szövegnek. Sőt. Egy-egy jelenetet a szerző kimerevít, ráközelít, és gondos aprólékossággal jár körül, vagy éppen távolról szemléli a dolgokat, így mutatva rá a lényeges momentumokra. Ez a gyakori perspektívaváltás egyfajta gördülékenységet, hullámzást, dinamikát kölcsönöz a szövegnek.
A mesés elemek, a csodás motívumok, a varázslat mélyen bele van szőve a regényfolyamba. Akár a fantásüvegbe zárt üzenetről van szó, ami Szegedről folydogált le Kanizsáig, akár arról, hogy T. Kiss néhány hőse rajzfilmfigura nevét viseli, vagy egyszerűen csak az, hogy a narrátor egyértelműen akar hinni és hisz is a csodákban. Ezek a mesés elemek kicsit a gyermekkorba vezetik vissza az olvasót, emlékeztetik az őszinteségre, az egyszerűségre, arra az állapotra, amikor elhisszük azt, hogy mindig a jó győzedelmeskedik, hogy létezik varázslat és hogy vannak még palackba zárt üzenetek.

A mesék világához köthető az is, hogy a regényben számtalanszor megjelenik a valóság szó áthúzva, mintha ezzel is tiltakozni akarna a narrátor a külvilág, a konvenciók ellen, és ezt az elutasítást útlevélként használja a tudatmódosító szerek kapujában. A valóság teljes kizárása védekező mechanizmusként is funkcionálhat. Menekülési útvonalat ad, de ez az állapot sem tarthat örökké. Az elbeszélő előbb-utóbb ráébred mindezek értelmetlenségére és levonja a következtetést, hogy: „A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene.”

Vuković Ildikó