Könyvek, dokumentumok

Metszetek

„Hiányos hiánytalanság”

A kívülről tapasztalt világ „mindennapízű” eseményeinek egyéni továbbgondolása és a lélek szavakba kódolt benső rezdülései fogalmazódnak meg és ágyazódnak egy-egy nyelvi impresszióba, aforisztikus meglátásba vagy költői képbe Csík Mónika Metszetek című verseskötetében. A költőnő a mindannyiunk számára jól ismert hétköznapok toposzából indít, a „tejüvegszerű ablaktáblák / széksorok, fémfogózók / (térhatárok, térsorompók) / pillanatnyi szűkös / (ébren)lét-közeg” (Szabadka felé hat húszkor) kellős közepéből, hogy ebből a közönséges miliőből szinte észrevétlen nekirugaszkodással csússzon át a mindenkori gondolkodó lény önmarcangoló tépelődésektől terhes szellemi szférájába, ahol – zömében sajátos humorral és pajkos játékossággal átitatott költeményeiben – a létünket keresztül-kasul átjáró és magába habzsoló számtalan megválaszolatlan miértről, világbavetettségről, párkapcsolatról, spirituális mélységekről, az őt körülölelő táj szelleméről, társadalmi léthelyzetről és elmúlásról szól.
A négy, külön címmel nem rendelkező, egymástól csupán néhány idézettel elválasztott ciklusra tagolódó kötet darabjai kivétel nélkül szabad versek. Csík Mónika minimalista hozzáállása a költészethez sem a túlzott formai kötöttséget, sem az öncélú szószaporítást nem tűri, amiből kifolyólag a szerzőnő költeményeinek szerkezetét mindenekelőtt a mondanivaló és az egymás után felsorakozó szavak belső ritmusa vagy éppen ritmustalansága határozza meg. Ennek a merőben redukált szerkezetű költői univerzumnak a jellegzetességei azokban a művekben csúcsosodnak ki, amelyek csupán egyetlenegy, verssorokba tördelt, mondatból jönnek létre. Nyelvi letisztultságuk és egyszerűségük révén ezek a költemények kellőképpen tükrözik a Metszetekbe gyűjtött versek formai sokszínűségét. Így például a Harmatcseppek című vers („az éjszaka / szanaszét gurult / gyönyör-könnyei”) egy szürreálisnak is nevezhető impressziót tár az olvasó elé, a Nyolc másodperces fohász („segíts / hogy / mindig / legyen / erőm s / okom egy / mosolyra”) egy közlést fejez ki a lehető legközérthetőbb módon, míg a Jó lenne című költemény egyetlen felesleges szó használata nélkül fogalmazza meg a többrétegű költői képbe öntött vágyat: „hagyni / hogy / delejes / önmagát / emésztő / érintés / perzselje / testem / mezítelen / magányát / míg / tikkadt / pórusaimon / nesztelenül / átcsurog / az / éjszaka”.
Szerzői megnevezés híján a kötet első ciklusának az Önkeresésben címet lehetne adni, amelynek egyik legkézenfekvőbb sajátsága a szerzői én külső és belső világának egymásba való fordulása az egyén meghatározhatóságának érdekében mindkét szférában. Csík Mónika költői hitvallása szerint, ha az egyént mikrokozmoszként vizsgáljuk, az őt körülvevő világra pedig makrokozmoszként tekintünk, egyértelművé válik, hogy a kettő nem különíthető el egymástól, az egyik állandó előfeltétele és lételeme a másiknak. Ahhoz tehát, hogy hitelesen tudjon írni magáról, saját belső világáról, egészen szubjektív érzéseiről és gondolatairól, elengedhetetlenül szükség van önmaga feltérképezésére és megismerésére, az ehhez vezető út viszont csakis a külső világ megismerésének mintája alapján járható végig. Annak a külső világnak a megismerése révén, amelyben nap mint nap élni kényszerül: az elméjében felsorakozott miértekkel kezdődő kérdésekkel, álmaival és vágyaival, az idegentől való berzenkedésével vagy akár irracionális bűntudatával egyetemben, s amellyel kapcsolatban önmaga keresésének költői lenyomata során csüggedt elégedetlenségét fejezi ki, mondván: „Szűk / kongó / végetnemérő / kitudjamibevájt / járatokban / születünk, / küzdünk, / lökdösődünk, / s gyűlöljük egymást / vérremenően, / bár egy a célunk: / túlélni, / míg kijutunk / innen” (Útkeresőben). Annak ellenére, hogy Csík Mónika költészetére nem fogható egyértelműen rá, hogy a hetvenes évek során Vajdaságban születettek generációs kiábrándultsága generálja, egyes költemények mélabús felhangja mindenképpen a szerzőnő korának és mozgásterének tudható be, akárcsak a versekből kiérződő elvágyódás az adott közegből, amit öndefiniálása során röghöz kötöttségének tudatával ellenpontoz, hangsúlyozva az önmaga determináltságát az őt körülölelő táj és társadalmi közeg irányából: „ezek az / illatok és ízek / láthatatlan szálak / sóhajok és vétkek // nélkül / én magam / se lennék / az, aki” (Önazonosság).
A kötet második ciklusába szedett, a párkapcsolat testi, lelki és szellemi síkját egyaránt boncolgató versek egyéni hangvételük révén aligha sorolhatóak be az érzelmesség és érzelgősség közé kifeszített kötélen egyensúlyozó mindenkori szerelmi költészet klasszikus darabjai közé. Nem arról van szó, hogy Csík Mónika szikár, sallangmentes szerelmi verseinek létrehozása közben, az emocionális túlfűtöttség elkerülése érdekében, ejti az érzelmes szálakat, szó sincs erről, hiszen ezen ciklusba szedett verseinek zöme erősen érzelmi töltetű, csakhogy a költőnő a legtöbb esetben az adott vers emotív vagy erősen érzéki fonalát költeménygyilkos rímtelenségbe, távirati irodák hírközlési stílusában megfogalmazódott tényközlés mögé rejti, mint a következő idézetek esetében is: „ágyam / vérremenő / harcok / s édes / kapitulációk / nedves / gyűrt / dagerrotípiája” (Blitzkrieg), vagy: „Egy / tömbből / vájt / bűvös / hangszer / a testem / ördöngös / vén művész / míves / munkájának / páratlan / produktuma” (Szitár). A költőnő szerelmi költeményeinek műfajidegen eleme valójában a kifejezett intellektuális szál. Legyen szó egy adott versben akár testi, akár lelki egyesülésről, mindenhol a szellemi szál dominál, nem véletlenül eszményíti Metamorphosis című alkotásában a szerzőnő az átlényegülés fontosságát „valami egészen mássá”, ami nem csak „vízből és sárból gyúrt elegy”. Csík Mónika szerelmi verseinek zöme ízig-vérig intellektuális költemény a lehető legpozitívabb értelemben, amelyekben az erotika és a romantika mindig egy kicsit az intellektus szolgálatában állnak: „Ha a / génjeimbe égett / freudi / péniszirigységet / leküzdve / kurta furcsa / női elmém / Tartaroszába / vetve a / miérteket / kérdések és / féltések / sallangjaitól / lecsupaszítva / pőrén / vacognék / előtted – // egy / kicsit még / kellenék?” (Szakítópróba I.)
A Metszetek talán legizgalmasabb, harmadik ciklusát önkényesen Az ezotéria poétikájának lehetne nevezni, amelyben visszaköszön a költőnő részéről a kötet elején felvetett igény önmaga meghatározására, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem csupán a kézzelfogható külső világban, a társadalomban és a tájban, valamint önmagában, hanem sokkal szélesebb kiterjedésű és jóval elvontabb térben és időben – a világegyetemben és az örökkévalóságban – keresi önnön létezésének értelmét, aminek következtében értelemszerűen transzcentendális, vallási, filozófiai és mitológiai mozzanatokat is segítségül hív költészete kidomborításához. A múlt század nyolcvanas éveitől hódító káoszelmélettel ellentétben, miszerint a világűrt és életünket a káosz irányítja, ami önmagát nem ismétlő, állandósult mozgást jelent, Csík Mónika őszinte hívőként hisz a világűri rendben, abban, hogy az emberi létezés és cselekedet nem öncélú epizódok sorozata a galaxisban: „Ebben az őrjítő / körforgásban / mégis mindent / átitat a REND, / mely / öröktől való, / biztos / és fellebbezhetetlen, / mint a TÉNY, / hogy egyszer / az én véremből is / csöppje lesz a méznek / sava a borsnak / szava a kürtnek, / és új energiákat csak / egy ép atom szülhet...” (Két-ség-ben). Az áhított isteni rend a műalkotásban is megtalálható, az Istenhez hasonlóan a költőnő is teremtő, aki, miközben a körülötte levő világot és benne önmagát vizsgálja, újabb művek létrehozásával bővíti ugyanazt a világot, hangsúlyozva közben az egyén szerepét a világmindenségben: „a talány és / a kulcs is / vagyok / egyben, / önmagam / megfejtéséhez / kell a MOST / mágiája” (Rovátkák). A mindenkori lét értelmének igazolására aligha találunk jobb példát az A lovak utóélete című versnél, amely játékos modora és gyermekversekhez hasonlatos pergő ritmusa ellenére ezoterikus mélységekbe dönti olvasóját: „Vonó alatt a guzla / guzlicán a húrja / húrban a lószőr / lószőrben a lósejt / lósejtben az emlék, / mint egy időkapszulában: / a fényről, a vízről, / a sarjadó vetésről, / a hámról, a kantárról, / az ostorcsapásról... / Az emlék az ÉLET / csak más dimenzióban, / valójában minden / guzlicában / egy egész ló van!”.
A kötet tartalmilag legheterogénebb negyedik ciklusa jószerivel ötvözetét képezi az előző három ciklusnak. Ami egymáshoz láncolja, egymás mellé illeszti ezeket a verseket, az egy különös melankóliaérzet, ami a legtöbb költeményből kiérződik, legyen szó az egykori „olajbogyó, só / és fokhagymaízű / szerelemben” (Nyáridéző) való elmerülés felelevenítéséről az emlékek ingovány útvesztőjében, egy karácsonyi este felidézéséről, amikor „tombol a / méz és / fahéj illatú / nosztalgia” (Karácsony), a golyónak, gömbnek, pacának, illetve Energiagurunak becézett Nappal folytatott mitológiai, asztronómiai és filozofikus ihletettségű perlekedésről vagy akár morális válságunkat szemléltető igék sorjázásáról: „tör / mar / ver / árul / átver” (Igéink). A ciklusban továbbá újfent hangot kap az embernek az Istennel/léttel/önmagával folytatott örökös szóváltása, aminek jellegét és mindenkori kimenetelét Csík Mónika egy remekbeszabott költői képbe sűríti: „Megkérgesedett / bánatcsonkok / rendíthetetlen / torzóként / dacolnak / a mállasztó / idővel” (Idelenn). A kötetbe szedett költemények zömében többnyire árnyaltan, legfeljebb létélmény formájában jelen levő környezet ezen versek néhányában immár konkrét megnevezést nyer, a szavak lágy felsorakoztatásával kiemelve azokat az előttünk heverő értékeinket, amelyeket a napi rohanásban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni: „a szőlőindás / gipszcifraságok / és százesztendős / kémények rejtekéből / kisurran a / híres kanizsai / csönd” (D. T. interpretáció), vagy elébünk varázsolja folyónkat, a Tiszát, amely amellett, hogy „Sás, és sár fogságába zárt / sejtelmes rejtelem...”, már szinte egyetlen biztos fogódzópontnak nevezhető a (Dél)vidékünkön, mint: „a Föld / cserzett / bőrébe metszett / girbegurba / szűk csatornák / szomorú / nyirokfolyadéka” (Tisza).
Csík Mónika Metszetek című kötetében lefektetett költészete még véletlenül sem a folytonos, hiábavaló kérdéseinkre adott válaszok tömkelege (a költőnő tudatában van azok megválaszolatlanságával), de még kérdések felsorakoztatása sem, hanem sokkal inkább az efemer létünkből fakadó hiányérzet megfogalmazása a költészet nyújtotta eszközökkel: annak a hiánynak a felvázolása, amely, mint a mindenkori költészet ősforrása, egy sohasem létezett boldogság utáni folytonos sóvárgásra ösztökél bennünket. Tudja, hogy valami hiányzik – kívül-belül egyaránt –, és emiatt verssoraiban elvágyódik a fent említett közegből, de mindvégig tisztában marad azzal, hogy mindenféle menekülés lehetetlen, hisz „még ha / lenne is / hová / mennem // hogyan // hisz a / honnan- / ban sem / vagyok / biztos” (Tétova hova), írja keserű iróniával, hogy egy másik versében azonnal leszögezze: „ha maradok // lassan / része leszek / ennek a / furcsa / hiányos / hiánytalanságnak” (Ad absurdum). És a költészet, mint az emberi élet sallangoktól lecsupaszított esszenciális kivonata, mindenképpen az: hiányos hiánytalanság, amelyben a versek – s köztük Csík Mónika Metszetek című kötetébe gyűjtött versei is – a felettünk egyensúlyozó Naphoz hasonlóan megmaradnak, mint „Milliónyi atom / végtelen rezgése” (Leghosszabb versem a Napról).

SÁNDOR Zoltán

(A kötetet a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad jelentette meg 2006-ban.)