Könyvek, dokumentumok

Kedves Tanárom, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar egyetemi oktatója, nyelvész, nyelvjáráskutató és jeles néprajztudós legújabb kötete pazar kiadásban, színes illusztrációkkal jelent meg. A hiánypótló kiadvány Nyugat-Bácska művelődéstörténetét összefüggéseiben taglalja, a kultúrhistória iránt érdeklődők előtt föltárja a művészet, a népélet, a tudomány egymáshoz kapcsolódó vonulatait, sajátos útikönyvként pedig megmutatja, hol érdemes elidőzni, miről érdemes érdeklődni.
Silling István szerelmes földrajzot írt az ő hazájáról. Így vall erről a megjelent kötetben: „Apró dolgokat, emlékeket szedegetek össze, régmúlt idők tanúit idézem meg, néha [...] alkotókat is, [...] hogy egy valóságos régió határai körvonalazódjanak ki az írás végén [...] Mert az én szülőföldemnek van kulturális múltja, létezik jelene, s ha vigyázó szemünkkel, szavunkkal, tettünkkel óvjuk, biztosan lesz jövője is.” Bármerre is barangolt a világban, mindig csak Zombort látta a Városnak, Nyugat-Bácskát a szeretett szülőföldnek, és Kupuszinát az egyetlen településnek, ahol élni lehet és érdemes. Tudjuk, Tanár Úrnak mindig is Kupuszina volt és lesz a világ közepe.
A könyv első fejezetében a tágabb szülőföld útjait járja, ott keresi a szívének kedves emlékeket. S közben egyre inkább érzi itt, a Telecskai-dombok és a Duna között, egy virtuális közösség tagjainak társaságát, a távozó, menekülő honfitársakét, s ezeknek az embereknek gazdag emlékezetét. Már a fejezetcím is személyes hangú: Az én Bácskám. Szeretettel és olvasmányosan ír erről a tájról. Leíró módszere rendkívül magával ragadó. Ahogyan láttatja a szülőföldjét, az cseppet sem személytelen. Magáénak érzi ezt a helyet, ezt a teret, és vele egynek érzi magát. Mégis, a személyes hangvételen túl gazdag ismeretanyagot közöl, kalauzol bennünket, olvasókat, észak-bácskaiakat, és persze mindenki mást is. A szerző többirányú felkészültsége révén képzőművészeti, néprajzi, irodalmi, nyelvészeti stb. vonatkozásokra hívja fel figyelmünket.
A kutató négy ismert sírt jelöl meg Nyugat-Bácskában. Először Kiss Józsefét, akinek küzdelmes életét Majtényi Mihály írta meg a Császár csatornája című regényében, valamint Pechán Józsefét, a festőművészét Verbászon. A harmadik síremlék Szenteleky Kornélé Szivácon, aki itt gyógyította betegeit, és ebből a faluból igyekezett megszervezni a jugoszláviai magyar irodalmi életet a XX. század húszas-harmincas éveiben. A zombori temetőben pedig Herceg János írónak, a vajdasági magyar írók egyik doyenjének sírját találjuk. Nekünk ezek a helyek, az ilyen dolgok jelzik a haza mezsgyeköveit. Ahogy jelezték hajdani emlékműveink híres uralkodók itteni útjait.
A szerzőnek a szakrális emlékekhez való kötődése erőteljesen megnyilvánul könyvében. A bezdáni Szentháromság-szobor, a Fájdalmas Szűzanya homokkő szobra, az őrszállási altemplom homlokzatán az Árpád-házi királyok (Szent István és Szent László) szobra, a regőcei felújított kálvária, a Csonoplyán álló egyetlen bácskai Lisieux-i Kis Szent Teréz szobor, a pléhkrisztus Szilágyi határában vagy a bácsi ferences templom a szülőföld tárgyi és szellemi örökségéhez tartozik. A Bács város melletti erdőben még ma is álló Remete Szent Antal-kápolna Nyugat-Bácska legrégibb szakrális helye.
Kupuszinát, „a világ közepét”, Tanár Úr szülőhelyét tartjuk a szabadtéri szakrális emlékművek vajdasági tárházának, hiszen a település bel- és külterén mintegy ötven emlékmű hirdeti a lakosok hitét és Isten dicsőségét. Ide „a ritka vajdasági »falumúzeumok« közé tartozó állandó néprajzi gyűjteményt és az ottani időszaki kiállításokat jönnek megnézni a látogatók, esetleg megcsodálni egy-egy nagyobb, gazdagabb népviseletes lakodalmat [...], vagy meghallgatni az egyetlen homogén vajdasági palóc nyelvjárássziget lakosainak ízes beszédét, amelyet külön nyelvjárástípusként tart számon a magyar dialektológia”, s amelynek kutatója, feltárója maga a könyv szerzője.
A Ferenc-csatorna Dunához közeli három falvában: Kupuszinán, Doroszlón és Gomboson él még a sokszoknyás, színes magyar népviselet, és nemcsak múzeumi tárgy vagy a népi táncosok jelmeze, hanem a mindennapok részét képezi. Kiss Lajos, ismert zombori származású népzenekutató pedig itt gyűjtötte a XX. század közepén a szebbnél szebb archaikus népdalokat, meg az egész Kárpát-medencében egyedül még csak itt, Gomboson és Doroszlón látható s hallható tüsköm- és a csirajtáncok dallamait, szövegeit, esetleg felújításként a gombosiak szép gyerekjátékai közül a Most viszik, most viszik Buborkáné lányát, mint tették azt a XX. század közepén, illetve a doroszlóiak a bölcsőkézés szokását a XXI. század elején.
A néprajzkutató értékőrzésre és -átmentésre szólít fel bennünket, amikor Gombosról, a néprajzilag legkutatottabb bácskai falvak egyikéről, a tudós folklorista, egyetemi tanár, sőt költőként is jó nevű Jung Károly szülőfalujáról ír. Ugyanis itt indult 1936-ban az első vajdasági magyar Gyöngyösbokréta-mozgalom, ami megérdemelné a maga emlékjelét.
Jártában-keltében írók, költők, szobrászok, festőművészek, zeneszerzők, hangszerkészítők, operaénekesek szülőfaluját, lakhelyét jelöli meg, vagy csak egyszerűen belefeledkezik a táj szépségébe, és Szilágy határában megcsodálja „a világ legszebb vadkörtefáját”, vajdasági magyar jelfáink egyikét. „Isten tudja, hány éves, de a falu telepítését már bizonyára látta.”
Utazása során Szenttamásról, Gion Nándor szülőfalujától egészen Bács városáig, a középkori megye székhelyéig jut el. A magyar királyoknak, országgyűléseknek is helyet adó ősi bácsi vár monumentális romjai vallanak arról, hogy fontos szerepe volt e vidéknek a korábbi időkben, amikor a humanista Váradi Péter, Mátyás király tanácsadója is érsekeskedve reneszánsz központot hozott létre a XV. században a Mosztonga partján, s ebben a várban hunyt is el. Talán minden bácskai tanulónak és pedagógusnak el kell(ene) látogatnia ide, hogy meggyőződhessen arról, nem hagyománytalan ez a mi sík és sokszor unalmasnak gyalázott vidékünk.
Tanár Úr szülőföldje eddig terjed. Innen délebbre ő már nem invitál(hat)ja az olvasót. Csak azt reméli, hogy akár ide vezető iskolai kiránduláshoz, akár a múltunkat feltárni s megismerni óhajtó egyetemi kutatáshoz, könyvtári, múzeumi, levéltári, műemlékvédelmi búvárkodáshoz kedvet csinált. „Ugyanis ennyi és ilyen gyökerek tudatában valóban otthon érezheti magát az ember.”
Könyvének második esszéfejezetében Zomborról szól, a Városról, mely központnak sem, városnak sem kicsiny e széles vidéken, s ami történt mifelénk évszázadok alatt, az leginkább itt történt. Ezért hát külön bemutatóra jogosult. A büszke bácskai megyeszékhelyen, Nyugat-Bácska legnagyobb városában az idegenvezető szerepét korábbi helybéli levéltárosként vállalja.
A Sztapári úton elindulva először a zombori Megyeházára és a tér impozáns épületére, a Szent István király-templomra, valamint a karmelita szerzetesek kolostorára mutat rá. Majd a széles Körúton át a Megyeház térbe torkolló főutcán vezet bennünket, ahol a polgárházak sorakoznak, és a Városi Könyvtár is található.
A főutca kiszélesedő központi részéig, a Szent György pravoszláv térig ér, s talán egy percre megpihen Laza Kostić szobra mellett, a padon. Ezután a hatalmas teret kettéosztó régi Városháza nyugati oldalán, a katolikus oldalon – Zombor második főutcáján – folytatja útját. Ide tömörülnek a rangos intézmények épületei, többek között a Grassalkovich-palota és a Konjović-galéria – egy gazdag képzőművészeti gyűjtemény. A Szentháromság tér északi oldalán, a Szentháromság-templommal szemben pedig a regionális Történelmi Levéltár foglal helyet, „sok titok, vagy inkább elfelejtett dolog, tény, adat, esemény őrzője. A levéltár mellett a híres Zombori Városi Könyvtár igazgatóságának és diákrészlegének épülete előtt áll Laza Kostićnak, Veljko Petrovićnak és 2011 óta Herceg Jánosnak a mellszobra. „Herceg illetékessége itt nagyon helytálló, hiszen a könyvtár igazgatója volt több éven át.”
A Szentháromság térről a Zmaj utcán át Zombor harmadik terére jutunk, melyet akár Fiáker térnek is nevezhetnénk. Itt találjuk a Városi Múzeumot, a Modern Művészetek Képtárát, valamint a város legszebb termével a százharminc éves színházat, Thalia szentélyét, ahol sajnos már igen ritkán látható magyar nyelvű előadás.
Zombori sétánk folytatódhatna a Szent Rókus temető, majd a Mosztonga folyócska mentén épült szent kutak, vodicák, kis kápolnák felé. Sok van belőlük errefelé. Útvezetőnk mégis inkább visszamegy „a büszke városba, melynek régi fénye, lám, megkopott ugyan, de a hajdani dicsőség tudata él még a zomboriakban”. Erről vallanak a mai és az egykori műkincsek, amelyek Zombort gazdagították. Ezeket feltárni és bemutatni olyan szép feladat, amilyet mindig is kívánt magának.
Amikor Zombor régi festőiről és festményeiről szól, emlékezik. S talán másokat is emlékezésre késztet: egykorvolt polgártársainkra, a város művészeire. Róluk legtöbbet magánszorgalomból tudott meg. De segített ebben a korábbi munkahelye, a zombori Történelmi Levéltár, valamint a Városi Múzeum is.
Kezdetben a Zombor városában élő országos hírű festőről, Milan Konjovićról tudott csupán, akinek saját képtára 1966 óta egész Bácska legrangosabb képzőművészeti intézménye. Azóta már tudja, hogy Konjović európai hírű expresszionista alkotó, akit kontinensünk számos képzőművészeti centruma (Párizs, Prága, Budapest, Belgrád, Moszkva) látott szívesen, és képtárát ezrek és ezrek látogatják, akiket a sors vagy az utánzás vágya idevet. A maestro képei a bácskai, a vajdasági világot emelik nagybetűs Világgá, a számunkra egyetlen és elfogadható világgá.
Tanár Úrban lassan kezdett tudatosodni a gondolat, hogy a zombori festőket kell megismernie, s ha lehet, néhány képüket megszereznie. Kutatni, keresni kezdett zombori ismerőseinél a többi festő után. Herceg János, közismert művészetpártoló sokat beszélt neki Nagy Istvánról, a Zágrábban élő Hangya Andrásról, Csávosi Sándorról, Juhász Árpádról, a Rómában élő Prokop Péterről, a korondi Pál Lajosról és főleg Milan Konjovićról. Ezen kívül Pavle Vasić zombori műkincsjegyzékét 1984-ben jelentette meg. A hatalmas adattár megjelenése óta jó kalauza kutatónak, gyűjtőnek, kereskedőnek egyaránt, így Silling Istvánnak is.
Bizony nemcsak az embereknek meg a könyveknek, de a képeknek is megvan a maguk sorsa, története. Például a szerző Hangya András képeivel a Forum Kiadó hazai képzőművészeinket bemutató monográfia-sorozat könyvének átlapozásakor, illetve a könyvvel szinte egy időben megrendezett szabadkai tárlaton találkozott igazán. A festő zágrábi találkozásukkor neki ajándékozott egy olajfestményt. Ez a legszebb ajándék, amit életében kapott. A vasárnapi Magyar Szó apróhirdetései régebben még rejtegettek néha képzőművészeti csemegét, ritkaságot, így azok állandó olvasmányai lettek s maradtak sokáig. Ugyanakkor a régi festmények után kutató gyűjtő, avagy műbarát bárhol is járt, feltétlenül megkereste a város régiségpiacát.
A korabeli szecessziós vonásokat érzékeny műértő módjára azonosítja olajfestményeken, pasztellképeken stb., melyekről bensőséges, közvetlen hangon mesél, akár családi vonatkozásokat is beleszőve gondolatfolyamába.
Tanár Úr a néprajzkutató szemével nézegetve, vizsgálgatva igazoltnak látja, hogy a népélet apró részletei is meg tudták ragadni a Herceg János által tipikus kismesternek nevezett Juhász Árpád figyelmét. A virágcsendélet műfajában Csávosi Sándort, a csendélet tiszta hangulatának megteremtőjét, a boldog egytémájú skandináv festők itteni rokonát és Milan Konjovićot említi.
Balázs G. Árpád művészetéről is ír, talán szociális fogékonysága miatt; Kálmán Péternek a műtermi akadémizmusnak megfelelő aktképeiről mesél, melyek a XIX. század végén híres müncheni festőiskola itteni megnyilvánulásai. Ugyanakkor kiemeli a nagybányai festőiskolának – ennek a legnagyobb horderejű és kisugárzású magyar művészeti vállalkozásnak első bácskai résztvevőit, Pechán Józsefet (Szenteleky Kornél jó barátját) és Mály Józsefet.
Péreli Zsuzsa szövőszéken készült faliképei, a hagyományostól jócskán eltérő textilcsodái ámulatba ejtik. Csodálja mindazt, „amit [...] fonal, toll, különféle textíliák, sőt más, keményebb és körülhatárolhatóbb tárgyak, dolgok szimbiózisaként művészetével eggyé varázsol [...] Roppant női szenzibilitás és fokozott erkölcsi kötelességérzet szüli gobelinjeit.” Tudatosan ötvözi a látványt és a mondanivalót. Akár a múlt iránti tisztelettől indíttatva, akár napjaink ökológiai fenyegetettségétől késztetve alkot, esztétikailag állandóan a csúcsokon jár.
A megannyi műalkotás között Nagy István tájképeinek és csendéleteinek nagy élménye meghatározta Tanár Úr képlátását, műértékelését. A festőre jellemző a természet csodálatos, expresszív megélése, meg persze „a csendélet: apró, rózsaszín, fehér, sárga virágok vázában. Vízinövények levelei adják a zöldet. Jellegzetes Nagy István-kép.”
Silling István a szabadkai Életjel című irodalmi élőújság Életjel Miniatűrök nagy sikerű érték- és hagyományteremtő, ugyanakkor hiánypótló sorozatát dicséri, melyet Déri Zoltán juttatott el az ötvenedik számig, s amely (mint kiderült) folytatódik, mindannyiunk örömére. „Rendkívül fontos vállalkozás volt az úgymond nagy, »tisztességes terjedelmű« könyvbe még nem illő rövid bemutatókat, vallomásokat, esszéket így közreadni. Dicséretes támogatás a szerzőknek, és hasznos, szemléltetéssel egybekötött ismeretterjesztés sok-sok olvasó számára. S ne feledjük: nevelőmunka is a javából. A sorozat darabjai nem egy nemzedék kalauzává váltak a műalkotások örök érvényű vagy talmi értékeinek labirintusában.”
A szerző reméli, nincs messze az idő, sőt talán el is érkezett már, amikor iskoláinkban a tanórák bizonyos százalékát a helyi színekre, például az itteni művészek bemutatására fordítja a tanító, illetve a szaktanár. Talán ez a vágy hívta életre megjelent könyvét is.
Tanár Úr a festményeket az élményért, a varázslatért gyűjti, melyet a lakás áraszt. Milyen messzire is el lehet kalandozni egy-egy kép láttán, és megidézni szituációkat, állapotokat, kort és időt, pedig a festő csak a maga valóságélményének enged szabad utat festés közben. Így például a néző Buzási Marganić Mária festőművész alkotásait szemlélve szimbólumok és művelődéstörténeti reminiszcenciák útján jár. Ezek felismerése, felderítése vezethet csupán a képek valódi értelmének megismeréséhez.
Összegezve elmondhatjuk, hogy Silling István esszéinek ezen része a zombori magyar festőművészeket idézi meg, jobbára a már nem élőket, azokat, akiknek működése rányomja kézjegyét vidékünk képzőművészeti kultúrájára. Így válik a könyvnek ez a fejezete a zombori festmények virtuális galériájává. Meg talán korjegyzetté, kort jegyzővé: a XX. század végén, a XXI. század elején itt élők emlékezetének dokumentumává.
Végül az egyetemi tanár a harmadik nagy fejezetben – a maga pedagógusi hivatását is megbecsülve – az itteni, azaz a bácskai tanítóképzés történetének kezdeteiről emlékezik meg, hiszen a kötetben említett sok-sok személy, esemény, intézmény az ő művelődéstörténeti munkájukat dicséri, létezését és megmaradását sokban nekik is köszönheti.
Az akkori okmányok, feljegyzések tanúsága szerint a bajai Tanítóképzőbe jártak az ország déli részének ifjú tanítójelöltjei, méghozzá Bács-Bodrog vármegyéből a legtöbben, mintegy 38%-ban. A Tanítóképző Intézet évi értesítői az oktatástörténeti, a tanítóknak a helyi művelődési élet mozgatóiként való szereplése folytán a művelődéstörténeti, a helytörténeti, az egyháztörténeti kutatások forrásai, ezért is tartja érdemesnek a szerző az értesítőkben szereplő néhai honfitársaink listáját közzé tenni. Rendre közli, hogy kik azok a képesített tanítójelöltek, akik a mai Vajdaság, illetve a hajdani Jugoszlávia területéről Bajára kerültek, és vissza a régió területére. Arról is pontos képet kapunk, hogy a származás helye mennyire határozta meg a képesített tanítók munkavállalásának helyét, azaz hogy a bácskaiak inkább Bácskában, a bánátiak pedig legszívesebben Bánátban vállaltak munkát.
A még nem koedukált képző férfitanítói kerültek ki a bajai Tanítóképző Intézetből. Ők a mi vajdasági elődeink, akik a nemzet napszámosainak nehéz, de magasztos munkáját végezték. Előttünk jártak ezen a pályán ezen a vidéken, s tudjuk, nem keveset vállaltak magukra. Ezért illő tisztelettel kell emlékeznünk rájuk!
A szerző kötetében nem fecseg a szülőföld iránti szeretetről! Viszont ahogyan bemutat egy-egy települést, utcát, épületet, kegyhelyet vagy népviseletet, egy-egy festményt, az maga a szeretet. Az igazi szeretet, mely kimondatlan marad, de mindvégig, érezhetően ott lappang a felszín alatt. Azt gondolom, ő valóban boldog itt, hisz gazdagnak látja szülőföldjét; felvillantja annak szépségeit, értékeit. Értékőrzésre és -átmentésre szólít föl bennünket. Tudományos pályáját, emberi mivoltát ismerve ő valóban ezt is teszi. Ettől, ezáltal lesz hiteles mindaz, amit könyvében leír.

Törteli Telek Márta