Könyvek, dokumentumok

Dolgozom, jól vagyok

Befejeződő poézis 

Pressburger Csaba-Saul friss verseskötetének naptárdarabja az augusztust így jellemzi: „Kánikulába / a szív belerekken, / hőguta végez a / betegekkel.” És nem csak velük, és nem csak a hőguta, miközben „A költő a seggén pattanásokat nyomogat...” E kilencvenes években kiteljesedett költői világ mélyen a balkáni/bábeli löszben (futóhomokban) gyökerezik. Távolabbról ez a szarkazmus metsző, innen nézve szinte kötelező, amelynek előzménye is van: Sziveri János óta például költői tájnyelv, köszönve az ittlét abszurdot kísértő helyzeteivel, mióta „szétzuhantunk mint a kioldott vesszőnyaláb” (még egy szinonimája a „talajvesztésnek”[Talaj – vesztés, Otthonosan a hontalanságban]), amelyet az Ex Symposion 93-ban számtematikaként is megfogalmaz.
Lehetséges-e még Hiroshima e költészet után? „Véget ér a muzsika. Aktus aktus. Befejeződő poéta.” És lehet-e kötetet szentelni e befejeződésnek? Pláne, ha első! (Persze, látjuk.) És van-e poétikája (a befejeződésnek)? Szemmel láthatólag (olvashatólag) igen. (Mi az hogy!) „Májusi jég / aranyat ér?”
Lehet, hogy a kortárs magyar költészet kódolt költői szerepei, szólamai, hangjai nem kedveznek a konzervatív olvasónak. A Dolgozom, jól vagyok szerzője is több hangon szól, összetett költői ént birtokol, épít, ápol. „Hogy lehetne őszinte a plasztik?” Hisz tematikusan és időben is szakaszolt a kézirat. Viszont ha a befogadó képes arra, hogy alaphangjaira választva olvassa a könyvet, s a költői szerepeket is a kompozíció részének tekinti, gond nélkül megtalálja benne a kedvére, ízléséhez közelebb álló verseket.
Pressburger Csaba-Saul (1976) tehát dolgozik, jól van. Ezt debütáns kötete címében közli. Az üzenet forrása szokatlan módon nem valamely oszloposnak ítélt verse, hanem a Gemma-könyvek sorozatában 38-dikként megjelent kötet klapniján olvasható rövid, stilizált, (talán) lenini áthallású életrajzi jegyzet.
Hogy mit is dolgozik a szerző (s nem a hagyományos értelemben vett költő – „ő halhatatlan, én soká élek”)? Ez ügyben két irányban tájékozódhatunk. Az életrajzi jegyzet útmutatása szerint újságot ír, folyóiratot szerkeszt, online társszerkeszt. Ezt a honi olvasónak ismernie is illik, hisz már huzamosabb ideje irodalmi és nem csak irodalmi közéletünk (helyi szokás szerint nem mindenkinek) rokonszenves fiatal szereplője. Mellesleg prózát, drámát is ír/tud írni, vagyis írhatna, antológiákban szerepeltek írásai (Tetszőleges irány, A feledés emlékezete...). A másik, az olvasás szempontjából érdekesebb forrásra, a verskompozícióra támaszkodva pedig azt tudjuk meg egyebek között, hogy fejlett tisztálkodási szokásokat, már-már kultuszt ápol, illetve hogy szakszerűen takarít (szobát, konyhát, mást).
Nem szerénytelen ambíciókról vall e hajlam. Beszélhetünk némi túlzással akár a világ, a kultúra higiénikussá tételének, megtisztításának társadalmi programjáról, pontosabban annak víziójáról (ha maradunk a lenini levelek szelleménél), miközben a tárgyfelvétel minimalista, minden a szemhatárnál, a fülhatárnál, illetve a tűréshatárnál.
Praktikus tanácsokat osztogat pl. „csúnya elméletek” bőrről való eltávolításához, a hűtőszekrény leolvasztásához, a törlőrongy használatához. S ha nem tetszettek volna a versek, leírást ad tulajdon megmérgezéséhez is, hozzájárulva ezzel a költői én legteljesebb dekonsturkciójához. Ahogyan ez dukál is egy ilyen első utolsó kötet esetében. Lesz, akinek e nagyon is komoly játék kivívja a tetszését, s várni fogja a folytatást. Remélem, költői öndekonstrukciója nem ért ezennel véget, s hogy megér még egy (pár) misét, ciklust, utolsó kötetet.

Beszédes István