| Leírás: |
Magica sympathia, avagy költészetajánló
„Nekilódultunk, s lebegünk szabadon, semmi kötöttség. Nem vagyunk sehol. Vonaton szeljük át Angliát. Anglia itt siklik tova ablakunk előtt, hol dombok, hol patakparti füzesek, hol városok – örök változás.”
V.Woolf: Hullámok
Hogy milyen tájakon barangol az ember? Thomas Hardy regényeiből mindig visszamarad valami erőteljes mocsár-, füst- és terjengő esőszag. Képtelenség megszabadulni tőle: ott marad mélyen a ruhádban, az orr nyálkahártyáján, a konyhaasztalon, a kertben, megtelepszik mindenhol és mindenen. Az ember meg csak rágyújt és néz. Tehetetlen.
A tájképben realizálódik minden: múlt és jövő egyaránt. Csak figyelni kell, halkan teletömködni a pipát, kivárni, amíg a dohányfüst illatos indái fölkúsznak a szoba legmagasabb pontjáig. Aztán szemügyre venni még a legutolsó fűszálat is. Eggyé válni vele.
Miért van az, hogy a regények tájleírásait olvasván oly sokszor elszunnyadunk, holott éppen ezek a mű legtitokzatosabb és legérzékenyebb pontjai? Körülöttünk a tér megtelik sűrű, mézgaszerű köddel, folyton-folyvást hull az esőpermet. Menthetetlenül belekerültél, benne vagy! Észre se veszed, hogyan történt, de egy ideje már ott élsz. Egy homályos függönyön keresztül bámulod, lesed az erdő melletti mezőt, tisztást, ahol időnként át meg átgurul egy-egy rozzant szekér. Aztán egyszer csak fölszívódik a látóhatár szélén, akárha fölszippantaná William Wordsworth jókora, falusi szivárványa.
A vonatablakon át mindig ismerősnek tűnnek a könnyedén fölvázolt szárkúpok, nádasok, állatok csontján csomókban tenyésző füvek, ráncok, gyűrődések a föld száraz bőrén – dürerien pontos rajzok. Még a bujdokoló szél hangját is hallani e puha széngrafikákból – mint az észrevétlenül odatelepülő hó földöntúli gyöngédsége – egyszer csak megjelennek a régi utak, a birtokok, a sárban ballagó, varjúképű szerzetesek, akik néhanapján még csodákat is láttak.
Mintha nem is léteztél volna, vagy csak nem vettél róla tudomást? Mint ahogy oly sok dolgot nem tartottál számon születésed óta, ezt is elhanyagoltad, nem számított, ebben az egyben hűséges maradtál magadhoz: ahol mások már bizonytalant sejtve végleg visszavonulót fújtak, te – mint a világmindenség névtelen vándora – ott kezdted érezni, hogy tán mégis élsz! Vajon miért tűnt valóságosabbnak London vagy Wessex, a mohás szökőkút, a macskaköves járda ódon mintázata, mint az otthon bizalma s a belső szobák kandallómelege?
Lord H. E., verseskötetem cikornyás főhőse (alteregóm) valamikor a 16–17. században élt, de sokkal többet nem tudni róla, talán nem is érdemes. Életének fontosabb eseményei, kisebb-nagyobb viharai és száműzetésének stációi benne foglaltatnak e költeményekben, amelyek – némi mágikus szimpátia révén – de megőrződtek az utókor számára. Nemrégen egy, a nevezetes Lordot ábrázoló korabeli festményre bukkantam. A kép a nagy becsben tartott portréfestő, Olivér Izsák műve 1610-ből. Hősünk kényelmesen és kedélyesen heverészik – teljes lovagi szerelésben – egy tölgy alatt. Hogy ennél sokkal de sokkal többről van szó, angyali rafinéria, csak később derül ki. A titokzatos urat – a szellem melankolikus atlétáját – szemlátomást semmi meg nem zavarhatja. A fejet megtámasztó jobb kéz alatt patak, vízér folydogál. A bal kezet takaró, pompás pajzs derékszög oldala a szív felé mutat. Az erdő puha mohaágyán pihenő önfeledt, de céltudatos Lord kifele bámul a képről, egyenesen ránk. Helyzetéből adódóan mágikus kapcsolatba lép az őt szemlélővel. Bevon minket is mindent átható szimpátiájának mágneses mezejébe!
Szegedi-Szabó Béla
Kép a Lordról:
http://history-of-art.blogspot.com/2005/12/early-stuarts-jacobean-masque.html
Hangulatfokozó képek:
http://picasaweb.google.hu/saashanghela/Azurpajzs
(A kötet a zEtna gondozásában jelent meg 2008-ban.) |
Fejlesztette: GAS Softwares