Könyvek, dokumentumok

„– Látott valami gyanúsat? – kérdezte a tiszt.
– Gyanúsat nem, egy afroamerikai mérnökkel találkoztam csupán a Jegricska partján, aki, ezt külön ki kell hangsúlyoznom, szlovák származású, de azt sem tudja, hogy mi a borovicska.
– Mi bajod, Péter? – esett kétségbe Lukács. Fehér lett, mint a fal. Néhány pillanatig csend lett, majd a tiszt elkezdett nevetni. Erre a két katona is röhögésbe kezdett. Mindenki nevetett.”

E jelenet közvetlen előzményeként egy jugoszláv tiszt és két közkatona érdeklődik amerikai diverzánsok esetleges jelenléte után egy Jegricska-parti tanyán, nyilván a bombázások idején. A főszereplő-elbeszélő, Bé Péter osztozik Vajdaságban maradt (tehát el nem menekült) cimboráinak sorsában, amely sors ott és akkor alapértelmezetten ájult alkoholmámort jelentett. E fejfájós túlélő tivornyák egyikén szinte magától értődően találkozik a folyóban elrejtett sör után kutató hősünk egy szlovák néger amerikai pilótával, akinek egyetlen kulturális emléke európai őseitől a kulen receptje. Almapálinka a pancsolt szeszek akkori, sajnálatos, bár érthető dominanciája ellenére kerül valahonnan, a civilben mérnök amerikai katona és a civilben rádiós újságíró Bé Péter megtalálják a flaskó körüli közös nevezőt, tragédia ott és akkor nem történik, hősünk, mint fent olvashattuk, a reggeli razziát is megússza egy abszurd háború igaz, tehát szükségképpen abszurd jelentének precíz leírásával.
Böndör Pál első regényének? kisregényének?, ha szabad nagy hirtelen műfajt kreálnom: talán inkább publiregényének a borítóján a szerző neve és a cím fölött egy idézet áll: „Nem rossz magyar a vajdasági, csak kissé fura.” Fura, mint Böndör regénye, amely nehezen dönti el, hogy mivé is akar válni: a háborús idők kisebbségi értelmiségének szubjektív történelmi krónikájává vagy egy nagy generációnak a világ változásait, a helyi és a globális értékek romlását észlelő pamfletjévé. És akkor még nem is ejtettünk szót a fent idézett, és a regényben mindösszesen még – szerintem sajnos – egyetlenegyszer felbukkanó abszurd történetiségről.
A szerző és persze hőse statikus, konstans világban élt és élne szíve szerint, s bőven elég izgalom volna számára az olvasás, rádiózás és mindenekelőtt a költészet okozta szellemi kaland. A szerző – vagy a hozzá bevallottan feltűnően közelálló főhős – szakmáját tekintve, ahogy magát nevezi: rádióíró generációjának fáradtságával szemlélődik Újvidéken, melynek változásait részleteiben feltérképezi. Olyan monológokkal, melyeket a város megmaradt lakói, legalábbis ami Böndör generációját és társadalmi státusát illeti (jugoszláv időkben szocializálódott vajdasági magyar értelmiségi; ha a halmazt szűkítjük: újvidéki mértékadó értelmiségi), valamennyien elmondhatnának. Talán ők is beszélnek, dohognak, nosztalgiáznak vagy törődnek bele kénytelen-kelletlen a változások megváltoztathatatlanságába a könyv lapjain. Érződnek a történetek vagy többnyire elmélkedések hangnemén azok az apró, utcán heverő témák, amelyek a publicistát publicistává teszik: nincs olyan jelenség, apróság, amiről ne lehetne három percig beszélni a rádióban, ha már éppen ez a főnöki utasítás. Csak éppen figyelmesen kell járni-kelni, ücsörögni a sörözőben, és máris megvan a napi mondandóhoz a muníció. E tekintetben alig van különbség az a fölötti pampogás, hogy mondjuk a sört Arany Dreher névvel reklámozzák, mintha csak Arany Jánosról kapta volna a nevét, vagy az a fölötti rémüldözés között, hogy nyilvánvalóan homályos ideológiáktól feltüzelt vandálok megrongálták Henry Bergson francia filozófus szobrát valahol Szenttamás és Verbász között. A kulturális pongyolaság és az esztelen rongálás együtt vezeti el az olvasót a régió képét harmadik évtizede formáló háborús, majd posztháborús trauma közös élményéhez. Mint oly sokan (de távolról sem elegen), Böndör is arra tesz próbát, hogy megkísérelje a háború abszurditásait személyes, egyedi élményvilágán keresztül közelebb hozni az olvasóhoz, és nyilvánvalóan megpróbálja legalább önmaga számára elvégezni a feldolgozás nehéz és soha be nem fejezhető munkáját. Hogy eljuthasson eddig a mondatig: „Senkinek nem tintásak az ujjai, de sokaknak véres a kezük.”
Ez a könyv is azoknak a sorába tartozik tehát, amelyek a háború nélkül nem jöhettek volna létre. Hőse egy olyan szerkesztőségben dolgozik, ahonnan lopják a papírt, mindegy milyet, csak papír legyen, tehát ahol sem írni, sem szarni nem lehet. A megváltozott városban legfeljebb a kellő mennyiségű és ajánlott halkságú morgolódáshoz való jog biztosított; a tipikusan kisebbségi hangszerelésű történetek kiemelik az abszurd szálak közül azt, hogy hősünknek és hőseinek a mindennapok valóságán túl nemigen akadt közük a háború történelmi és érzelmi okaihoz. Éppen csak meg- és túlélték inflációval, sötétséggel, a bezártság nyomasztó érzésével anélkül, hogy az egészből valaha is valami katarzis származott, származhatott volna. Se remény, se megtisztulás, csak idegenség. Annak a bevallása, hogy a háborút megélt nemzedék számára olyanná változott a világ, ahol a mindennapok bornírt valóságában a bombázás volt a kisebb és kevésbé emlékezetes rossz. S ami talán még ennél is jobban nyomasztja: hogy még egyértelmű álláspontja sincs arról, szükséges vagy szükségtelen volt-e beavatkozás. Ha valami, akkor ez talán indokolja a vajdasági magyarok furaságáról szóló, idézett jelmondatot. Amúgy a könyv nem a vajdasági magyarok, hanem az őket körülvevő világ furaságáról szól szlovák négerestül, ellopott papírostul, mindenestül. Arról, hogy, hölgyeim és uraim, ez van.
„Mint a nippek a kredencen: alattam sincs por” – idézem Böndört, amint épp Petrit idézi. Talán ez késztette regényírásra. Hogy tudta: regénye, mint többnyire minden lenyomat, végül érdekes lehet.

Józsa Márta