Könyvek, dokumentumok

Hózsa Éva Toncs Gusztáv 1903-ban napvilágot látott irodalmi tankönyve kapcsán írja le a „görögpótló” irodalomszemlélet jelenségét, amelynek lényege az irodalomértés és -tanítás kapcsolatot és eltérést érvényesítő, a rögzített ókori görög mintához nemzeti értéket párosító, ebből következően egyszerre komparatív és polemizáló eljárás. Hózsa Éva azonban a „görögpótlás” fogalmával nemcsak a tankönyv keletkezéstörténeti körülményeit jelöli meg, hanem a benne megnyilatkozó irodalomszemlélet és a reá épülő irodalomoktatás klasszikus értékkövető, és ebből új értékszemléletet alkotó jellegét is minősíti. A tantervet merészen és szabadon kezelő tanári attitűdöt, az irodalomfelfogást megújító szándékot, valamint a komparatív és polemikus igényességet tekinti a vizsgált szemlélet és tankönyv legnagyobb erényeinek. Hózsa Éva itt és most bemutatásra/értékelésre kerülő Melyik Kosztolányi(m)? című könyve ugyancsak tartalmazza ezeket a gondolkodás- és beszédmódbeli nóvumokat, történeti szemléletet és műfajt megújító/átértelmező szándékot. A róla szóló írás címében is metaforikus kódoltságú a „görögpótló” minősítő jelző: széles látókörű hagyománytiszteletet, értékközvetítést és perspektivikusságot jelöl.
Hózsa Éva Kosztolányi-könyvének meghatározó ismérve a diszciplináris határok dinamikus felfogása, a tudományközi átjárhatóság és a többféle nézőpont érvényesítése, miáltal XXI. századi korszaktudatunk szellemében, a jelenkori irodalomtörténeti diskurzusok alakulástörténeti szemlélete értelmében képes a Kosztolányi-opust belátni és interpretálni – a hagyományos írói monográfia műfaji határait és eljárásait kultúratörténeti aspektusokkal gazdagítani. Ha ma szemügyre vesszük az írói életműveket tárgyaló monográfiákat, egyrészt szubsztancialista elveken alapuló életrajzi és irodalomtörténeti munkákat, másrészt esszémonográfiákat találunk. Ehhez képest Hózsa Éva Kosztolányi-könyve a tudományos értelmezői igényt a befogadás tartalmaival, egyedi és izgalmas látószögeivel/értésmódjával párosítja: a hagyományos irodalomtörténeti tanulmány és a monográfia korlátait lebontva a legkorszerűbb hermeneutikai tanulmányt vehetjük kézbe általa.
Nem véletlen, hogy Toncs könyvében a magyar irodalom vizsgálatának a „saját koráig” tágított alakulástörténeti sorát veszi észre és emeli ki elsősorban mint új látószöget, hiszen a Kosztolányi-örökség is csak a „jelen időből kérdezett múlt” perspektívájából, az így feltett kérdések szövevényében és diszciplináris hálózatok rendszerében vizsgálható. A könyv nyitó fejezete („A gyermekkor távolsága”) a térségi Kosztolányi-kultusz kiterjedéseivel és jelenségeivel foglalkozik. Jól tükrözi a kutatás összetettségét és a látószögek sokféleségét azoknak a regisztereknek (művelődéstörténet, kultuszteremtés, nyelvszociológia, muzeológia, neveléstörténet, oktatásmódszertan stb.) és viszonyrendszereknek (modell, beállítódás, relikviák gyűjtése és hiánya, megfigyelések, nyelvhasználat, performativitás, fordítás, komparatív megértés, életrajz, referencia, hatástörténeti útravaló, interdiszciplinaritás, intermedialitás, hálószerű kiterjesztés, önreflexió, kultuszkritika stb.) a sokasága is, amelyet Hózsa Éva kutatásai és interpretációi során megszólaltat és megmozgat. Ezen a szálon „indul tovább” a könyv, amikor a Széchenyi–Toncs–Kosztolányi hatástörténeti viszonyrendszerben értelmezi a Kosztolányi-művekben (pl. a Pacsirtában) interpretált és jelentés szolgálatába állított (reflektált) Széchenyi-képeket. „A Pacsirtában fellelhető Széchenyi-kép, illetve a kép befogadásának szemszöge a szubjektumra, az arisztokratikusság ellenére az egyéni nyugtalanságra és a homályos látásmódra koncentrál. Egy másik történelmi perspektívából Széchenyi maga válik izgatottá, tekintete lelki izgatottságot áraszt, és elindít(hat)ja a nézőben azokat a feszültséggel teli, alsó perspektívából szőtt gondolatokat, amelyekkel önmagára is reflektál” – állapítja meg (18.).
A kultuszteremtés összetett folyamatában a rendezvényszerűség, a kollektív emlékezetet működtető manifesztatív történések is fontos elemként funkcionálnak. A szülővárosban két évtizede [az írás keletkezése idején, 2007-ben, másfél évtizede] rendszeresen megtartott Kosztolányi-napokat mint az emlékezet elevenné tételének egyik legfontosabb, több évtizedes hagyománnyal rendelkező, ugyanakkor a folyamatos átalakulás/megújulás igényével fenntartott művelődéstörténeti kultuszmomentumot mutatja be a szerző; a 2007-ben a visszatekintés igényével megjelentetett Az emlékezés elevensége (Városi Könyvtár, Szabadka) című kötet előszavában kijelöli a Kosztolányi Dezső Napok előtörténeteként értelmezhető művelődéstörténeti eseményeket, felvázolja a létrehozás folyamatát és aspektusait, értelmezi a kultúraalkotás jelenségeit, a Kosztolányi-kultusz befogadási perspektíváit, recepcióját, valamint felveti a jövőkép lehetséges irányait és másságait.
A Kosztolányi-életmű köré szerveződő kultuszt, kánont és recepciót áttekintő első fejezetet Hózsa Éva könyvében a hagyományos irodalomtörténeti gondolkodás határait kevésbé reflektált (rész)diszciplínák/kutatási területek irányában kitágító két tanulmány, A hiány sztereotípiái a huszadik század kilencvenes éveinek vajdasági magyar irodalmában és a szabadkai Kosztolányi-kultuszképzésben, illetve Az irodalomtörténet mint aparegény? zárja. Az első tanulmányban „a hiány sztereotípiáit” az irodalmi/eszmetörténeti folyamatokat és sztereotípiákat az intertextualitás, illetve „a regionális irodalmi folyamatok” (27.) tükrében vizsgáló imagológia eszköztára révén értelmezi – egy önmagában is viszonyítási alakzatokból álló rendszerben, mint amilyen kilencveneses évek vajdasági magyar irodalma és a benne képződő Kosztolányi-kultusz. Arra az eredményre jut vizsgálatai során, miszerint a „hiány-sztereotípiák” elsősorban a „migráns” irodalom területéről közelíthetők meg és értelmezhetők a vajdasági magyar irodalom kontextusában, azoknak a szerzőknek a művei révén, akik a kilencvenes évek háborúi elől külföldre távoztak, illetve a belső migráció különböző formáit választva a „déli témák”-at írták/írják tovább. De nemcsak a migráció változatait élő írók (Majoros Sándor, Fenyvesi Ottó, Gion Nándor, Balázs Attila és mások) műveinek a helyi színek sztereotípiáit demisztifikáló vagy épp mitizáló eseményei érdemelnek figyelmet e szempontból, hanem egyes korábban keletkezett alkotások újrafelfedezésének, az olvasatok mitizálódásának jelensége is. A vajdasági magyar irodalomban ilyen emblematikus olvasatként funkciónál pl. Domonkos István Kormányeltörésbenjének befogadása és a múlt század utolsó évtizedében történt újraolvasása, valamint a Kosztolányi-kultusz egy sztereotípiában megmutatkozó jelenvalósága: „európai”, illetve „európai rangú”. „Az európaiság nemcsak a világirodalmi érték sztereotípiája, hanem a kitörés, a háború révén keletkezett zárt világ kereteit áttörni kívánó Kosztolányi-rajongók vágyának, a hiány elfedésének kifejeződése, sőt programja is” – állapítja meg Hózsa Éva. Az irodalomtörténet viszont mint „aparegény”-konstrukció értelmeződik fejezetzáró tanulmányában, egyrészt „a Karinthyáda határai közé szorult” Karinthy Márton rendező „Karinthy-magántörténelme” révén, másrészt pedig a Kosztolányi-féle örökség e szempontból, azaz a család szempontjából történő megközelítései által.
Kosztolányi Dezső líráját a második fejezet („Mit akarsz költő?”) két tanulmánya veszi górcső alá. Kosztolányi Dezső Meztelenül (1928 [1929]) című kötetének szabad verseit Hózsa az első kiadás kötetborítójának hangsúlyos reflexiója, a kiemelt pozícióba helyezett „Kosztolányi Dezső Új versei”-felirat fényében értelmezi kontextusos olvasás révén, és Új versekhez (Ady, Kassák, Rilke „új versei”-hez) viszonyítja. A folyamatos újraolvasás mint kanonizáló eljárás, illetve a posztmodern kánonrombolás és -átalakítás jelenségei követésének igénye eredményezte a kutatói munkában a Számadás ciklussal és a hátrahagyott versekkel való – rendkívül változatos szempontokat érvényesítő, összetett eljárásokat felvető – majdnem másfél évtizedes folyamatos foglalkozást, „számvetést”, amelynek első elemzései 1997-ben készültek el, míg az összegező igényű tanulmány (Számadás-e a Számadás?) – 2004-es és 2007-es „megállókkal” – 2011-ben keletkezett. A kutatói befogadás e pontján
Hózsa értelmezésében a „Számadás a kétkedő módon várakozó ember várakozó számadása, egyfajta szintézist nélkülöző összegezés. […] A határszituációba kerülő Én rádöbben, hogy minden, amit az egyén megért a létből, az legfeljebb »csak idézőjel«.” (50.) E konklúzió és a „vadak piktúrája” hatásának felismerése/kimondása azonban sajátos módon csúszik át egy sokkal később konstituálódott életműbe, Tandori Dezső „költészetregény”-gondolkodásába (uo.).
Az irodalom hálózatos szövevényében való tájékozódás és mozgás (tájékozott mozgás) eredményezte olvasatokat és elemzéseket tartalmaz a kötet harmadik („Változó játék”) és negyedik („Vihar egy üvegburában”) fejezete. Egyrészt a magyar irodalom XX. és XXI. századi alakulástörténetében létrejött szövegközi „átszállások”, „átlevelezések” és „identitás-átjárások” olvasását követhetjük e tanulmányok révén, másrészt a Kosztolányi-opus multikulturális vonzatkörben való értelmezésének lehetünk részesei a befogadás stratégiáinak megértésében (a befogadás befogadásában). A Kosztolányi-opus lírai és epikai beszédmódja válik láthatóvá itt a kétpólusú diskurzusok összefüggésében (Az ugaroltak időszerűsége. A várakozó én attitűdje József Attila és Kosztolányi kötelékének látószögéből). Garaczi László bagatelljének (A titok és a nagynéni), illetve Kosztolányi Dezső Mikes szól? című költeményének „intertextuális szövegmozgása” által a mikesi opus távlatos befogadása is új értelemmel gazdagodik: a „mikesi lélek” több jelentésrétege bontakozik ki, és egy „lélekszótár” háttérműködése tapasztalható. E virtuális szótár címszavai: a rafinált lélek, a kisemmizett lélek (Garaczi László), „a lélek legteljesebb kitárulkozása és lemeztelenítése – a vers, a lélek pongyolája – a levél, lelki tisztálkodás, lelki mosakodás, szeretetreméltó lélek, kis és nagy gondok a lélekben, a lélek ragasztószere – a humor (Kosztolányi Dezső).” (67.) Ugyanebben a kontextusban kerül értelmezésre Kosztolányi Dezső Mikes Kelemen című szövege, amely a „nyelvi magyarság”, azaz a nyelv (Kosztolányi által) „közösségi emlékezet”-ként használt felfogása problémáját veti fel. E nézet értelmében „Mikes mint társalgási nyelvünk megszólaltatója, mint a magyar közösség tagja vált európaivá.” (Uo.)
Nagyon izgalmas fejezete Hózsa Éva Kosztolányi-kutatásainak az Esti Kornél-novellák mindenkori aktualitásának kérdésköre. Különösen időszerűvé tette e novellisztikát 2010-ben Esterházy Péter Estijének, 2011-ben pedig az Esti Kornél kritikai kiadásának megjelenése. A kritikai kiadás szerkesztői többször is jártak a szülőföldön kutatni, ezáltal a korábban paralel futó vizsgálatok egységessé váltak. A vajdasági irodalmi térben az Esti-jelenség mindig is folyamatosan történő esemény volt – állapítja meg a szerző –, Esti Kornél „mindig is »továbbutazott«, vagyis »után-utazott«, időnként, akárcsak egyik járműről a másikra, egyik szövegből a másikba szállt át.” (71–72.) E szövegközi „utazások” reprezentáns példáit (Juhász Erzsébet Után-utazás Esti Kornél fiumei gyorsán című novelláját, Nagy Abonyi Árpád Tükörcselek című kötetének két Esti Kornél-novelláját, majd Budapest, retour című regényét, Dudás Károly Esti Kornél utolsó hazalátogatása című parabolisztikus kisprózáját) elemzi, s figyelme kiterjed az elbeszélő én identitásának kérdéseitől a műfajpoétikai eljárásokon, motívumanalógiákon át a beszélő nevek problémájáig. Az Esti Kornél „átszállásai” a vajdasági magyar irodalomban című tanulmány épp az elmondott sokféle kiterjesztés és kitekintés lehetősége miatt lehet a kötet „legélményszerűbb” olvasmánya.
Esti Kornél és más jelentős térségi irodalmi figurák és motívumok mellett a helye az ugyancsak a vajdasági talajból (és a Kosztolányi/Csáth-opusból) kinőtt Barnabás-jelenségnek is. Hózsa Éva két tanulmány erejéig (A lomtalanítás irányai – A lomtalanító képlékenysége [Tolnai Ottó Barnabásának lehetséges előképe]; Barnabás-identitások [Csáth és Kosztolányi, már sokadszor]) foglalkozik vele. A név bibliai jelentése: „a vigasztalás fia”. A vajdasági magyar irodalom Utcaseprője alteregók sokaságában él, Kosztolányi több novellájában is már felbukkan a harmincas években, miként Csáth Géza és Karinthy Frigyes hasonló műfajú alkotásaiban – s természetesen a legújabb vajdasági magyar irodalom szövegvilágaiban: a Ladik Katalin és Máriás Béla alkotta színpadi formációkig, performance-okig és Tolnai Ottó „versekből álló” regényében (Regény versekből), az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben (2006) című kötetben az irónia működtette szövegtérben, karakterparódiaként. A Barnabás-identitások mindenkor összekapcsolódtak a képi látvány, a látványelem, a performativitás megjelenési formáival.
A vajdasági multikulturális közegben az irodalom szükségszerűen transzlingvális tapasztalatokat előhívó tér. Hózsa Éva könyvének „Vihar egy üvegbúrában” című negyedik fejezete ezeket a jelenségeket veszi sorra, amikor a Kosztolányi-versek korabeli idegen nyelvű átültetései között „kalandoz” és a Kosztolányi-fordítások időszerű kérdéseit „boncolgatja”, vagy amikor komparatív módon vizsgálja a Pacsirta három német fordítását, a modernitás és a szecesszió viszonyrendszerét értelmezi a Kosztolányi-életműben Pacsirta levelének szerb fordítása kapcsán, s amikor a „kaffogás” intertextuális jelentésképző szerepét vizsgálja A vicéné című Kosztolányi-versben (a szövegvonzat másik „tere”: Hoffmanstahl-szöveg).
Sem a komparatív vizsgálatok, sem a Kosztolányi-életmű más módon való megközelítései nem mozoghatnak és maradhatnak csupán irodalomtörténeti határok között: a diszciplinák közötti „átszállások” szükségszerűek. Nem véletlen, hogy Hózsa Éva egyik leggyakrabban használt kulcszava az átjárhatóság, lényegi „rámutató” kifejezése pedig a performativitás.
A vajdasági magyar irodalomtörténeti kutatásokat nyelvében és fogalmi megnevezéseiben is megújító kötet a Melyik Kosztolányi(m)? Tolnai Ottó műveinek német nyelvre fordítása kapcsán említi a szerző, hogy a regionális kulturális és nyelvi kódok frekventáltsága miatt szótárszerű melléklettel lehetséges csak e szövegek más nyelvi kultúrában való olvasása. Az Esti Kornél-történetekről és a hiány sztereotípiáiról is a szótáralkotás fontossága jut eszébe. Hózsa Éva maga is szótáralkotó ember: a változó gondolkodás- és beszédmódbeli igényeknek megfelelően alkotta meg (a szó klasszikus értelmében is!) a magyar irodalomtörténeti kifejezés új nyelvét és grammatikáját; új nyelvhasználati szabályokkal és új szavakkal, amelyeknek szükségszerűsége az irodalomi mű/opus legteljesebb igényű megértéséből fakad.
Hózsa Éva Melyik Kosztolányi(m)? című Kosztolányi-„monográfiája” az újdonság erejével hat a magyar irodalomtudományban és az irodalom „hálózatos” olvasásában egyaránt. Ez utóbbi folyamatban elmerülni élmény, amitől „jól érzi” magát az ember.

Bence Erika