Könyvek, dokumentumok

Messziről Andromeda

TITKOS MOSOLLYAL TŰNŐ ÉNEKEK 

Régóta olvasgatom, ízlelgetem újra és újra ezeket a verseket, keresve bennük a mesterfogást, az indítékot, létrejöttüknek és létezésüknek okát, módját. Az, hogy egy vers miről szól, bájosan naiv kérdésnek tűnhet, mert leginkább önmagáról, ugye. Ezen önmagukban való létezések pedig eddig, többek között, éppen Beszédes verseire vonatkoztak, legalábbis, egy-két felületesebb itteni olvasói méltatás szerint. De van még valami, amiről, legalábbis én, eddig kevésbé (vagy egyáltalán nem) tudtam, annak ellenére, hogy aránylag régóta ismerem Beszédes István versformáló kézmozdulatait és az egyetemes magyar irodalomban is egyéni hangképzését.

Vagyis rádöbbenni merészeltem, hogy egy vers születhet titokként is, nevezetesen, hogy a mások által – de olykor még a költő által – sem ismert indítékok (ötletek) helyett a vers önmagát bújtatja írója elől, miközben éppen születik. Furcsa helyzet. A költő utána lép, szeretné előcsalogatni, de a vers újfent eltűnik egy utcaként járható agytekervény mögött. Előbb azonban még fityiszt mutat megteremtőjének, mire az, talán, hogy megadásra bírja, kihúz vagy hozzáad egy rímet, egy ritmusból fakadó szókölteményt, de a vers továbbra is huncutul provokálja őt, majd amikor már mindketten elfáradtak e „teremtett világ” útvesztőjében, és valóban „senki” sem láthatja őket, egymásra találnak valahol, egy mindenki által tudott helyen, mint amilyen egy Esti visszaút, egy Árnyalat, Egy üres hajó, a Mariana-árok, de találkozhatnak egy Jegesbolygón, az Űrazúrban, A Bermudánál, vagy már Az önkívület körül, s bujdokolhatnak oly emberszagú kalandok szövevényein át is, mint Egy összeesküvés, ma este, szembesülve azzal, milyen is Kicsinykorában a sátán; vagy épp Hirosima, Nagaszaki, Tabán bombatámadásakor, amikor a pilóta élőnek vélt, mereven hintázó, fagyott ruhákra lődöz: „Nyilván megcsalatva tekintget: / úgy tetszik, mi lógott, talpra áll, / a sereg és közbül a keresztes király, / az isten-segítette visszatalál: / tiara öltözött a jégergatyára, / számonkérni siet ki elébük a kincset, / mellesleg néhány áldást is elhintett / a pannon kúria udvarán.”

Természetesen a költő után az olvasónak is a puszta szavak nyomába kell erednie. Ha valaki komolyan gondolja, árkon-bokron, beláthatatlan tájakon keresztül követheti ezeket a vonzó jelentésárnyalatokat, élvezve a kimondhatóság zenéjét, újfent kivárva a következő nyelvi-gondolati fordulat ünneplőbe öltöztetett pillanatát. Mindeközben, ha lankadó figyelmét lassan fel is váltja a merész önátadás gesztusa, az olvasó tanújává válhat egy olyan univerzum fokozatos kialakulásának, mint amilyen a valóság másik oldalán tapasztalható. Nem utaztunk sehová? El sem mozdultunk innét? J. Krishnamurti szerint: „A valóság ismeretlen, amit pedig meg lehet ismerni, az nem valódi.” Beszédes István verseiből egy ilyen, erősen rétegzett felületű tapasztalhatóság visszfénye árad. Valami folyamatosan itt történő úton levés az, ami e könyv lapjain megelevenedik. Felsőhegyi helyben futás Andromedáig, okádva az elvágyódás girbe-gurba tévutain. „…látod repülni a részeket: / itt szárnya száll, ott mája, lépe; / repül az űrbe gyomra népe…” Közben (vagyis már egy másik versben, de hát mindegy, ugyanannak a szimfóniának a hangjait hallgatjuk, amíg az élmény – a könyv tart) az alany és a tárgy kifordul önmagából, végül helyet is cserélnek, mert ha az alany ráadásul még ember is, akkor értelemszerűen már tárgy, valaki más (Isten?) kezében: „Kit tarka farsangi mez visel, / mit messze küldtél, az visz el; / te, ki a keresztet felfeszíted, / isteni játékod elveszíted: / csodát tesz az, ha nem hiszel?”

Nehéz üstökön ragadni azt, amit Beszédes üzen az olvasónak. Talán azért, mert első látásra, nem is üzen semmit. Egyszerűen csak létállapotokban láttat bennünket önmagunkkal – ez lenne az az üzenetnél is erősebb kinyilatkoztatás, mely minden egyetemes költészet lényege –, miközben maga a költő még csak véletlenül sem toldaná meg e „látványt” személyes véleményével.

Ha a világ rigó lenne…

A rímek használata külön fejezetet érdemelne. Olykor a szócsengések felbátorodnak. Ilyenkor muzsikál a vers, akár a tücsök, hogy a következő pillanatban, talán szeméremből, talán mértékből mégis átadja helyét a saját zenéje által generált, kívülről szemlélődő, megfontolt jelentéstannak, filozófiának: „...amíg csak tart a zimankó, / perdüljön a valcerre a mankó, / szemed most ne nézze az embert, / varázsolj a kucsmából cilindert, / kastély legyen a téli csárda, / Strauss, meg Offenbach a Dankó!” Tudom, idézgetni könnyű, ám veszélyes. Itt és most minden idézet messzebbre visz, mint azt feltételeznénk. Ennek oka pedig az, hogy formai szempontból e versek valamennyi pillanata, képe homogén, lekerekített. A nyelvi megszerkesztettség láthatatlan váza tart össze minden merészebb képet, innen a kósza érzés, hogy ez a nagy utazás, néha a végtelen mindkét falát – módozati, tartalmi – érinti. Ezáltal Beszédes, mintha egy-egy aranydiót dobna a békés, szaftos dinnyék után kutató olvasó-fogyasztónak. Ám mihelyt rádöbbennénk e turpisságra, már nem is diók, de éneklő rigók röpködnek a fejünk felett.

Ha a világ rigó lenne…

Nála az. Álomtávlatokat idéző, élhető, innen felreppentett világ

Verebes Ernő

(A könyvet a zEtna kiadó jelentette meg 2007-ben.)