Könyvek, dokumentumok

Ha felállsz egy tökre, akár a Gellérthegyig is elláthatsz – tartotta a mondás a Bácskában, és a mondás (legyen az akár nagyotmondás), mese, legenda úgy virágzott ezen a síkvidéki tájon, mint elsőrangú földjén a napraforgó. Úgy képzelték, a magyar dzsentri errefelé naphosszat pohárral kezében sétálgat, és a lovát is vendégül látja, ha mulat.

Mi tagadás, olykor a bácskai urak életvitele is táplálta a szóbeszéd gömböcszörnyetegét. Lelbach Gyula, amikor pesti színésznőt látott vendégül, rózsaszirommal szórta fel a fogat útját a vasútállomástól a szabadkai színházig. Az egész társulat pedig napokig vendégeskedett a birtokán – az elmaradt előadásokat a nábob fizette. Nagybudafai Vermes Lajos igazi olimpiát álmodott a festői Palics partjára. Ha pedig egy bácskai úr álmodik, akkor épületek nőnek ki a földből, aszfaltos biciklipálya létesül, versenyzőkkel, szurkolókkal, újságokkal, rekordokkal – vagyonokért. Horgosi Kárász Géza középkori lovagvárat emelt Kamaráserdőn – múltba vágyó szenvedélyét a hitelezői hűtötték le.

Az igaz történetek abban különböztek errefelé a legendáktól, hogy ritkán tartogattak boldog befejezést. A magyar földbirtokosvilág elmúlásának első felvonása a határon túli területeken játszódott meglepett, tanácstalan szereplőkkel, tragédiákba forduló sorsokkal. Sokan egyszerűen nem értették, hogyan lehetett a társadalom elitjének tagjaiból másodrendű, zaklatásoknak kitett állampolgár az új hazában.

A kastélyok is osztoztak az urak sorsában. Elpusztult a magyar klasszicizmus egyik szép emléke, a beodrai Karátsonyi-kastély, az Ybl Miklós tervezte zsombolya-csitói Csekonics-kastélyt maga a grófi család bontatta le, mert lecsökkentett birtokából képtelen volt fizetni a tetemes építményadót. A zárgondnokság, a végrehajtó ismerős fogalmak lettek a szalonokban, ahol korábban vadászatokról, lóversenyekről, bálokról, fényes partikról szövődött a társalgás. A műemlékek barátjának sietnie kell, ha még látni szeretné az összedőlés határára jutott temesvajkóci Mocsonyi-Bissingen-Nippenburg-kastélyt vagy a Fernbach család pusztuló rezidenciáját Babapusztán.

Könyvünk összegyűjtötte a lejegyezhető történeteket, a megsárgult fotókat, míg felismerhetők az alakok, kedvenc szokásaik. Megválaszolható a kérdés, szerették-e a vasárnapi ebédeken a húslevest, míg a dokumentumokat fel nem emészti a legnagyobb étvágyú kártevő, a feledés.

A kastély médium, romos kapuja múltba vezet. A régi épületek, ahol hajdanán országok sorsa dőlt el, azonban nem adják könnyen titkaikat: hogyan éltek szalonjaikban, bőrkötéses kötetektől roskadozó szobáikban, ahol liturgikus mindennapokon folyt az élet. Akár egy színházban, amelynek nincsenek nézői.

„Egyszer zivataros éjszaka volt, és egy portyázó komisszárius eltévedt a legényével a dubokai pusztán – így a legenda. Az eső és a szél paskolta a nyergeket, s a kukoricásban mint egy ismeretlen őserdőben botorkált ló és lovas, míg egyszerre csak a föld alól világosságot nem látott a komisszárius. Hát mi volt ott? Egy kis üreg folytatása gyanánt egy egész tündérkastély volt ott a föld alatt, kiporcelánozott falakkal, ezüstös lószerszámokkal, selyemmel terített asztalokkal és aranyos nyoszolyákkal, és azon éjszaka abban aludt a komisszárius. Az Isten tudja, kinek a föld alatti kastélyában, talán a Rózsa Sándoréban. De jött a reggel, és a komisszáriusnak tova kellett menni, s ő kibotorkált a kukoricásból – így a legenda –, s a városban elmondta az esetet a svalizsérok ezredesének. »No hát megkeressük azt a tündérkastélyt«, mondta a svalizsérok ezredese, s a pusztára nyomban kivonult az egész regementtel, hogy megkeresse a tündérkastélyt. S azt mondja aztán a legenda, nyolc álló napig portyázott is ott a lovasezred, s minden szár kukoricát eltapostak a svalizsérek lovai, de csak nem tudtak ráakadni a pompára, amit ott a föld alatt látott a komisszárius…

Mi van a fölszín alatt a Bácskában?!… Hogy is kaparná azt ki idegen patkó?!… A Pegazusnak, a patkónak odavalónak kell lenni, hogy a füvek és nádasok alatt megtalálja a tündérkastélyt. Mert az megvan nálunk, és én itt még sok száz sort írhatnék az aranyról és napsugárról, ami a szívembe világít, ha hazagondolok a messzeségből” – írta Papp Dániel (1868–1900) Ómoravicán született író, újságíró szülőföldjére visszaemlékezve.

A kastélyromok földjén – Bevezetés

Minden kastélynak megvan a maga sorsa, ahogy a könyveké is. A magyar kastély sorsa a gazdátlanság és a hanyatlás. Szerencsésebbek azok az épületek, amelyek egy nemkívánatos társadalmi réteg emlékanyagaként fennmaradhattak a pártállami szocializmus éveiben. Traktorállomásként, téeszirodaként, szükséglakásnak, súlyos rongálásnak és érthetetlen átalakításoknak kitéve, de álltak. Szemben más kúriákkal és kastélyokkal, amelyeket lerombolásra, megsemmisítésre ítélt a helyi vezetés vagy a második világháború csapatai. A magyar Alföldön az egykori úri lakok mintegy ötven százaléka semmisült meg a második világháború alatt és után, ellentétben az ország szerencsésebb részeivel. Az osztrák határ közelségében, Győr vagy Vas megyében az arány húsz százalék, és a rezidenciák nyolcvan százaléka ma is áll.

Könyvünk a történelmi Magyarország régi tájegységeit vizsgálja, a Bácskát és a Bánság egy részét, az egykori Bács-Bodrog és Torontál vármegyét. Az Alföld síkvidéki területei folytatódtak a kiváló termőtalajú Bácskában, ahol a Bánság jó részéhez hasonlóan nyílegyenes vonalat rajzol a szemhatár.

Kastélyok és kúriák itt gyakran a település határában vagy a pusztában épültek, és ez gyakran megpecsételte a sorsukat. A puszta csendjében könnyebb, nyugodtabb munka a rombolás, a drága és értékes építőanyag elvitele, amelyre a háború pusztításai után nagy szükség volt az újjáépítésben. A kastélyok tulajdonosai ráadásul az esetek túlnyomó részében magyar vagy elmagyarosodott urak voltak, így a rombolás pusztító szenvedélyét a földbirtokosok elleni gyűlöleten túl a nemzetiségi ellentét is tüzelte. Kevés helyen annyira mostoha a magyar kastély sorsa, mint a Délvidéken, ahol az etnikai konfliktusok is szenvedélyes öldöklésben törtek ki a térség nagy történelmi fordulópontjainak idején.

A Bácska és a Bánság tekintélyes része a XVII. század utolsó éveiben szabadult fel a török hódoltság alól, a következő évtizedekre tehető a terület etnikai összetételének kialakulása. Ekkor vált tömegessé a különféle nemzetiségű, szerb, német, román, bolgár népcsoportok beköltözése, az egykori Bács-Bodrog és Torontál vármegye benépesülése. Elég sokszor hangoztatott vélemény szerint a trianoni béke előzményei is erre az időszakra nyúlnak vissza. A Délvidék történelme alapjaiban határozta meg Magyarország modern kori helyzetét, ehhez képest óriási aránytalanság, hogy ma legtöbben azt sem tudjuk, mit is értünk pontosan Délvidéken, a Bácska és a Bánság kifejezése is összefolyik a közvélekedésben.

A terület legjelentékenyebb, mintát adó arisztokrata kastélyai és kifinomult ízléssel, műértő építész irányítása alatt épített úri lakjai jórészt elpusztultak vagy az összedőlés határán állnak, gazda nélkül adják át magukat az enyészetnek. Járjunk bár a temesvajkóci Bissingen-Nippenburg-kastély romjainál, a szecessziós stílusban épült, különleges, babapusztai Fernbach-kastély pusztuló falai között, elhatalmasodik rajtunk az érzés: nem sokáig láthatjuk ezeket az égbe törő tornyokat, kovácsoltvas lépcsőkorlátokat, a rokokó kagylódíszítés homlokzati díszeit. Egy régi világ mementójaként állnak, amelyre egyre kevesebben emlékeznek…